PlayStation: State of Play 2019. szeptember 24.

Eme cikkben rövid összefoglalót kívánok adni a Sony tegnapi napon tartott State of Play eseményéről: milyen új bemutatókat, játékokat és híreket osztott meg a közönséggel a nagyérdemű?

 

A Total War sorozat készítéséért felelős csapat, a Creative Assembly 2017. július 5-én gondolt egy úgymond merészet, és bejelentette, hogy a fő címeik mellett – Shogun, Medieval, Rome, Empire, Three Kingdoms – adott régióra/korszakra fókuszáló címeket is készíteni fognak Total War Saga címmel – azért nevezem merésznek, mert könnyen megcsömörlés, túlvállalás lehet a vége ennek.

Apple Keynote 2019

Az idei Apple Keynote sem volt unalmasnak mondható. Az alábbi cikkben igyekeztünk összeszedni a fontosabb bejelentéseket és azok tartalmi elemeit. Az eredeti videó itt is megtekinthető azok számára, akik a teljes show-ra is kíváncsiak lennének – előre szólok, hogy felirat nem érhető el hozzá. Nem is húznám tovább a szót, lássuk, miről is volt szó az idén, és milyen termékeket mutatott be az Apple.

A kilencvenkettedik tévés tehetségkutatót elindítani általában nincs sok értelme (a pénzhajhászáson kívül), de egyszer régen még adtak ezek a műsorok valóban érdemleges, és hosszú távon fennmaradni képes művészeket a világnak. Aktuális példánk esete ugyan ennél egy kicsit árnyaltabb, de mindenképpen említésre méltó.

Ariana Grande valamikor észrevétlenül egyszer csak a 2010-es évek zenéjének egyik megkerülhetetlen karakterévé vált. Ráadásul elég termékeny előadó, friss lemezére mindössze egy félévet kellett várni a legutóbbi albuma után. De még mielőtt belepillantanánk, nézzünk bele az előző részek tartalmába!

Előfordul, hogy az előadók stílust váltanak karrierjük során. Van, akinek ez jól sikerül, van, akinek kevésbé. Megnézzük, hogy alakult a Bring Me The Horizonnak.

Ritka az olyan eset, hogy egy filmtrilógia darabjai között több mint tíz év teljen el. Persze vannak kivételek, nem a mai filmünk az első, de így is bőven tekinthetünk rá kuriózumként, már csak ezért is.

A 2018-as év igen erősre sikeredett a játékfelhozatalt illetően, így nem csoda, ha több cím felett is elsiklott az ember figyelme. Mi sem tudtunk mindenről külön cikket készíteni amiről szerettünk volna, de ezt korrigálva hoztunk most 5 említésre méltó játékot a tavalyi évből.   

Frostpunk
A 11 bit studios-nak sikerült már maradandót alkotnia a This War of Mine személyében, de ezúttal igazán magasra tette a lécet. Ha van olyan műfaj ami az évek során nem igazán tudott megújulni akkor a manager/stratégiai játékok azok, ezért is nagy szó hogy a Frostpunk egy teljesen új megközelítéssel rukkolt elő. Ebben az alternatív világban az ipari forradalom korán köszönt be a jégkorszak, az emberiség túlélői pedig óriási generátorok köré telepedve próbálják átvészelni a világvégét. A klasszikus városfejlesztős játékmenet mellett gazdálkodunk erőforrásainkkal és morális döntéseket kell hoznunk a túlélés érdekében. Ezen felül a városunkon kívül is akad teendőnk, egy világtérképen kell kutatócsapatokat kiküldenünk túlélők és nyersanyagok felkutatására. Az idő előrehaladtával a hőmérséklet folyamatosan csökken, ami a tartalékok gyorsabb felélését eredményezi, egyre többen lesznek betegek vagy halnak meg és a konfliktusok is kiéleződnek kolóniánkban. A legtöbb ilyen típusú játék ott rontja el, hogy vagy túl egyszerűre, (rád nézek Jurrasic World: Evolution) vagy túl bonyolultra és unfair-re sikerül, a Frostpunknak sikerült megtalálnia az egyensúlyt. A szűkös nyersanyagok és a versenyfutás az idővel kellő kihívást biztosít, ami egyre kegyetlenebb intézkedésekre sarkall minket. Ugyanakkor a játék könnyen átlátható és egyszerű mechanikákra épül. A látvánnyal és a zenével pedig olyan atmoszférát teremt, amit sok játék megirigyelhet.  

Vampyr
A DONTNOD Entertainment neve is ismerősen csenghet a Life is Strange játékokból, a rutinosabbaknak a Remember Me is eszébe juthat róla. Ezúttal az 1918-as év Londonába kalauzol el minket, ahol Jonathan Reid bőrébe bújunk. A spanyolnátha mellett természetfeletti lények tombolnak a városban, a frissen vámpírrá vált főhősünkkel pedig orvosként keressük a megoldást mindkét problémára. London kerületeit bejárva NPC-k küldetéseit hajtjuk végre, karakterünket és fegyvereinket fejlesztjük de nem akárhogy: a leölt ellenfelekből igen kevés xp-t kapunk és ahogy előre haladunk gyors tempóban nehezednek az ellenfelek. Így morális döntés elé kerülünk, vagy a nehéz utat választjuk, vagy a város civil NPC-it elfogyasztjuk, amitől lényegesen gyorsabban fejlődünk. Ugyanakkor az utóbbinak is van hátránya, az egyes kerületekben érdekünk a rend fenntartása, amire negatívan hat a civilek likvidálása, illetve egészségesen kell tartanunk őket. Ebben rejlik a játék sajátossága. Az atmoszférára itt sem lehet panasz, a pálya design nagyon jó, a zenék és a szinkronhangokat is eltalálták. Sajnos a harc rendszerről ez már kevésbé mondható el, a kevés fegyver és combo miatt nem túl élvezetes és finoman szólva sem működik valami kifinomultan. A párbeszédekkel is vannak fenntartások, olykor a válaszlehetőségek félrevezetőek. Viszont a hibákat leszámítva is élvezetes játék tud lenni, egy próbát mindenképp megér.

Call of Cthulhu
A Howard Phillips Lovecraft klasszikusából merítő játékban Pierce magánnyomozó bőrébe bújva próbáljuk felgöngyölíteni a Hawkins család rejtélyes halálesetét.  A horror/adventure játékok jólmegszokott mechanikáival remekül operál. A játék során nyomokat keresünk, tett helyszíneket rekonstruálunk, logikai feladatokat oldunk meg. Viszonylag rövid de végig változatos a játék és kifejezetten tetszett hogy nem erőlteti a jumpscare-eket. A történet ugyan már az elején is szenved logikai bukfencekben de alapvetően izgalmas és le tudja kötni az embert a mozaikok darabkák összerakása. Azonban ami a végkifejletet illeti elvérzik, pontosan oda fut ki a cselekmény amit végig ígér különösebb fordulat nélkül. Ez és a karakterfejlesztés a legnagyobb gyengéje a játéknak, amihez semmilyen formában nem kapunk kapaszkodót, hogy pontosan mit miért is érdemes fejleszteni. Ezen kívül van egy nagyon gyenge lövöldözős rész is a játékban ami egyszerűen annyira buta hogy nem is értem miért került bele. Így hát nem csoda hogy ez nem lett az a játék ami igazán nagy figyelmet kapott volna idén, de ennek ellenére is összességében élvezetes és sajátos darab lett, amit érdemes kipróbálni.

Ashen
A Dark Souls játékok olyan hatást gyakoroltak az akció/rpg világára, hogy külön műfaji jelzővé vált a “souls like” megnevezés. Az A44 játéka is ebbe a műfajba tartozik és ezt nem is próbálja leplezni. Annyira nem hogy az elején már-már kínosan ügyelve a receptre szinte lépésről lépésre másolja a zsánert, ami hát nem sok jóval kecsegtet első látásra. Már rögtön a bevezető videó mind stílusában mind tartalmában túlzottan is a Dark Soulsra hajaz és játékmechanikailag is pontos mása, csak butább, amolyan Dark Soul béta. Szerencsére ebben az esetben is igazolódik a mondás, miszerint a kevesebb néha több. Hosszabb távon játszva a kevesebb loot, fegyver, karakterfejlesztés hiánya nem vesz vissza a játékélményből. Egyrészt mert amit nyújt azt jól csinálja. A harcrendszer jól működik, a mozgások folyamatosak és látványosak. Másrészt a későbbiekben mutat annyi sajátos elemet amitől kap saját egyéniséget a játék, mint a talismánok és a relicek, vagy a potion-ök craftolása. Az egyes pályarészeknek megvan a saját hangulata de mégis egységesek és az egész egy ilyen végtelenül aranyos casual Dark Souls, ahol nem a kihívás a lényeg hanem az utazás, tehát grafikailag és hangulatában is sokat kölcsönzött a Journey-ből. A bossok leölése mellet dungeon-öket és side questeket teljesítünk (amik alapvetően egyszerűcske fetch questek). Összességében elmondható, hogy rejthetett volna többet is magában ez a darab, de akik kedvelik a 2 ötletadó játékot és nem egy hardcore game-re vágynak azoknak jó kikapcsolódás lehet, viszonylagos rövidsége miatt érdemes kipörgetni.  

Mutant Year Zero: Road to Eden
A Svéd Bearded Ladies az év hajrájában rukkolt elő első komolyabb játékával és igencsak nem okoztak vele csalódást. Egy posztapokaliptikus világban irányíthatjuk mutáns csapatunkat, ahol az X-Com féle körökre osztott stratégiát vették alapul, ugyan akkor a harcok között valós idejű kalandjátékot kapunk. A gyönyörű grafika és art design mellett megfelelő humorral is fűszerezték a játékot, így igazán sajátos hangulata lett. A műfaj kedvelőinek kötelező darab, hiszen egyébként is szűkös a választék.

Előző cikkünk:
A 2018-as év kiemelkedő társasjátékai

Valamilyen úton-módon a legtöbben játszottunk még ifjúkorunkban társasjátékokkal, legyen az a világot meghódító Monopoly, a szocreál Gazdálkodj okosan!, vagy egy egyszerű Ki nevet a végén?. Ugyan sokáig háttérbe szorult, de már jó pár éve reneszánszát éli a társasozás, és évről-évre megjelennek egészen kiváló darabok, amik remek kikapcsolódást nyújthatnak mind családilag, mind baráti körben.

Mondhatni egyre jobban gyülekeznek a viharfelhők a Disney féle Star Wars univerzum felett, az eddigi részek erősen vegyes megítélése mellett nem volt a legjobb előjele a Solo filmnek az sem, hogy Phil Lord és Christopher Miller elbocsátása után Ron Howard-nak újra kellett forgatnia a film 70%-át. Ahogy az nagyjából várható is volt, az új Star Wars történetnek nem sikerült annyi nézőt megmozgatnia mint az előző filmeknek és elég sok negatív kritikát is kapott. Ironikus módon a Disney először pont azzal az SW filmmel bukott, ami egyébként egyáltalán nem sikerült rosszul, (értsd: nem akartam kiskanállal kivájni a szemem és sósavval kimosni a helyét mint a 7. 8. rész után) hála a széria megítéléséből fakadó előítéleteknek, ezzel pedig kockára téve a további potenciálisan jó filmek elkészülését. De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük át tüzetesebben mitől is lett jó vagy rossz a Solo film.