Ritka az olyan eset, hogy egy filmtrilógia darabjai között több mint tíz év teljen el. Persze vannak kivételek, nem a mai filmünk az első, de így is bőven tekinthetünk rá kuriózumként, már csak ezért is.

De még mielőtt rátérnénk, tekerjünk vissza egy kicsit az időben! 2000-et írunk, a képregényfilmek renoméja eléggé mélyen van éppen, a júliusban érkező X-Men – A kívülállók ezt próbálja összekaparni valahogyan, de még hosszú évekre vagyunk akár Nolan Batman-szériájától, akár a Disney-féle Marvel-univerzumtól. A Hatodik érzékkel gyorsan sztárrá vált M. Night Shyamalan (egyébként nagyjából [sám’lán]-nek ejtendő) úgy dönt, rendez egy szuperhősfilmet. Na, nem olyat, mint az addig jellemzőek, az eredeti matériával köszönőviszonyban sem lévő Amerika Kapitánnyal vagy jeges szóviccekkel dobálózó Schwarzeneggerrel és denevérmellbimbókkal, hanem valami eredetibbet, valami realitáshoz közelebbit. Így megszületett David Dunn (Bruce Willis) és Elijah Price (Samuel L. Jackson) karaktere, valamint az őket bemutató Unbreakable, azaz magyar címén A sebezhetetlen, amiről korábban mi is írtunk (akkor még mit sem sejtve arról, hogy szóba fog kerülni a későbbiekben). A maga idejében a film finoman szólva nem lett különösebben népszerű, de utólag, a szuperhősfilmek elburjánzásával lett egyfajta kultuszstátusza a drasztikusan más megközelítése miatt.

Shyamalan elmondta, hogy eredeti tervei szerint Kevin Wendell Crumb (James McAvoy) karakterét is bemutatta volna az első filmben, de végül ezt a sztorit teljesen külön kellett választania, főleg a várható játékidő hossza miatt.

A rendező úr pályája a Hatodik érzékkel való áttörés után erős lejtmenetet vett, végül eljutott olyan minden elvárást alulmúló filmekig, mint Az utolsó léghajlító és Will Smith családi projektje, A föld után.

Aztán eljött 2016, és a Split, avagy Széttörve.

Erről a filmről is értekeztünk már korábban, akkor is kiemeltük, hogy McAvoy remekül hozza a hasadt személyiséget (ezzel egyébként Samuel L. Jackson is egyetért). Főleg a főszereplőnek köszönhetően ez az alkotás bejött a közönségnek és a kritikusoknak egyaránt, a 9 milliós büdzséjét a bevétel nagyon sokszorosával szárnyalta túl, és Shyamalan is ezáltal egy kicsit kiköszörülte a hírnevén esett méretes csorbát. Ami igazán meglepő, hogy Kevin figuráját egy létező emberről mintázták: a pár éve elhunyt Billy Milligant a bíróság többféle bűnnel is vádolta, azonban kivizsgálása során kiderült, hogy rengeteg személyisége van, és tetteire nem emlékszik a többivel (végül pszichiátriára zárták).

A Splithez teljes titokban forgatták le az utolsó jelenetet Bruce Willis cameójával, hogy biztosan igazán váratlan legyen a fordulat, hogy ez egy ún. „stealth sequel”, azaz semmi nem promotálta/indokolta, de kiderült, hogy a két film azonos univerzumban játszódik. Ráadásul az Unbreakable akkor még pláne nem volt tekinthető egy ismert alkotásnak, így jó nagy kérdőjelek jelentek meg sok ember feje fölött.

Viszont a pozitív fogadtatás miatt eljött az ideje, hogy az első rész vonata után Eastrail 177-nek keresztelt széria trilógiává bővüljön, így idén befutott a Glass (avagy Üveg).

A történet pár héttel a második film után játszódik. Kevint és a benne élő többi személyiséget, azaz a Hordát keresi a rendőrség, David Dunn pedig mind a mai napig magára ölti esőkabátját, és kisstílű bűnözőket leckéztet meg, amiért az internet az Oltalmazó (eredetileg Overseer) névvel jutalmazza. Ebben nyújt egy kis segítséget a fia, Joseph (Spencer Treat Clark), akivel emellett közös vállalkozásukat futtatják. Elijah Price ezalatt katatón állapotban a pszichiátrián tölti mindennapjait, a külvilágból egyedül az édesanyja (Charlayne Woodard) törődik vele továbbra is. Kacey (Anya Taylor-Joy), miután túlélte a Szörnnyel való találkozását, egészen boldogan éli az iskolás lányok életét. David elég hamar összetalálkozik a Horda legfiatalabb tagjával, Hedwiggel, hogy aztán a Szörnnyel egy döntetlen meccset vívjanak; ennek folyományaképp mindketten bekerülnek ugyanabba az épületbe, ahol Mr. Üveget is kezelik. Itt jelenik meg új szereplőnk, Ellie Staple (Sarah Paulson), egy doktornő, aki kifejezetten olyan pácienseknek akar segíteni, akik magukat emberfelettinek, sőt, akár szuperhősöknek képzelik. Davidet egy masszív acélzárkába rakják, tele zuhanyrózsákkal, mivel tudják róla, hogy egyetlen gyenge pontja a víz; Kevin szobájába pedig raknak egy nagy adag hipnózislámpát, amikkel át tudják kapcsolni, ha rossz személyiség jönne elő.

Természetesen Shyamalan, mint majdnem minden filmjében, ebben is szerepel egy keveset, egyúttal tisztázódik, hogy az Unbreakable-ben és a Splitben ugyanazt a karaktert játszotta.

A főszereplő trióra alapvetően nincs panasz. James McAvoy ezúttal még egy kicsit több személyiséget is játszik, mint az előző filmben, Samuel L. Jackson remekül hozza a zseni és az őrült romlott keverékét, Bruce Willis meg hát… Bruce Willis. Mint mindig. A másodlagos karakterek teszik a dolgukat, különösebben nem kiemelkedőek, de nincsenek is olyan jól megírva, hogy kibontakozhassanak, kivéve a doktornőt, neki van érdemi történetszála, sőt, csavarja is.

Ha már csavar, akkor SPOILER ALERT, térjünk ki a történetre. Samuel L. Jackson nagyjából a film feléig meg sem szólal, és még így is eléggé jól benne van a levegőben, hogy ez a kis rohadék tervez valamit. Eleve vannak rá utalások már addig is, szóval nem éri az embert nagyon nagy meglepetésként, amikor kiderül, hogy tényleg. Az viszont kifejezetten jó ötlet volt, hogy az egyébként is többnyire realitás talaján mozgó filmben megpróbálták meggyőzni a karaktereket, hogy valójában nincsen különleges képességük, és a „szupererejükre” van reális magyarázat. Az eddigiek alapján már majdnem elképzelhetőnek tűnt, hogy a doktornőnek igaza is van. Persze David konkrét látomásaira ugyan nem adott megfejtést, de így is sikerült elbizonytalanítania. A film első nagy csavarja, miszerint dr. Staple egy titkos társaságnak dolgozik, akik irtják a szuperhumánokat az egyensúly megőrzése érdekében, minimum megkérdőjelezhető döntés. Nem igazán illett a képbe, eléggé légből kapott volt. Az is kicsit bután hatott, hogy haláluk előtt minden főszereplőhöz odament, mintha valamiféle (mesterkélt empátiával tarkított) győzelmi táncot járna. Az, hogy Price természetesen mindenkinek az eszén túljárt, nem a legjobban felépített, de jó második csavar volt. Az egész történetnek végül lett egy lezárása, ami aránylag okénak tűnt, illetve a film bevállalta, hogy az összes főszereplőjét megölte, ami Hollywoodban meglehetősen ritka megoldás, ezért mindenképpen jár az elismerés. SPOILER VÉGE

Az operatőri munka korrekt, bár az arcközeli felvételekből néha már sok is. Az, hogy a film itt-ott ténylegesen képregényszerű, betudható annak, hogy valahol az a világ ennek az egésznek a mozgatórugója. Egyébként egy praktikus megoldás volt, hogy felhasználtak olyan jelenetet az Unbreakable-ből, ami akkor a végső filmbe nem került be.

Érdekesség, hogy az Elijah Price édesanyját alakító színésznő történetesen 5 évvel fiatalabb, mint Samuel L. Jackson. Továbbá az első tervek szerint Price karakterét Philip Seymour Hoffmann, Kevint pedig Joaquin Phoenix játszotta volna.

Amit még mindenképpen kiemelnék: a szinkron. Sokszor emlegetett téma, hogy egyszer régen a magyar szinkron egészen briliáns minőségű volt (legevidensebb példa a Romhányi által rímekbe szedett Frédi és Béni), aztán éveken keresztül sok savat kapott a szakma, nem véletlenül. Viszont ezúttal nem volt rájuk panasz, és abba a problémába sem futottunk bele, hogy a megszokott hangokat lecserélik. Willis az évtizedek óta megszokott Dörner Györgyöt kapta (egyébként az első filmben a Hatodik érzékben is alkalmazott Szakácsi Sándor volt a szinkronja), McAvoy a most már állandó hangjává vált Hevér Gábort (aki nem kevésbé megtesz minden tőle telhetőt, hogy érzékeltesse a különböző karaktereket), Jackson pedig Kálid Artúrt, mivel az Unbreakable-ben az ő hangján szólalt meg.

A zenét ismét az a West Dylan Thordson szerezte, aki a Splitben is tevékenykedett, jó munkát végzett.

Shyamalan azt nyilatkozta, hogy ha épp ihletet kap, akkor nyitott egy negyedik filmre is, de talán inkább jobb lenne ezt ennyiben hagyni, így most van egy hosszú időt felölelő, komplett, lezárt történetünk. A monumentális képregényfilmek korszakában kaptunk egy teljesen más megközelítésű szuperhős-trilógiát. Megvan ennek a három filmnek a maga sármja, egyszer mindenképpen érdemes őket megnézni.

IMDB
Rotten Tomatoes

Előző filmes cikkünk:
Kiből lehet jó főhős? - Solo