A kilencvenkettedik tévés tehetségkutatót elindítani általában nincs sok értelme (a pénzhajhászáson kívül), de egyszer régen még adtak ezek a műsorok valóban érdemleges, és hosszú távon fennmaradni képes művészeket a világnak. Aktuális példánk esete ugyan ennél egy kicsit árnyaltabb, de mindenképpen említésre méltó.

De előtte még kicsit tekerjünk vissza az időben. 2001-ben az akkor 15 éves Lindsey a gimis haverjaival megalapította a Stomp on Melvin névre keresztelt, elég rövid életű pop-rock együttest. 2003-ban egy lemezük is megjelent egy kisebb, Rad Records nevű kiadónál, Tinnabulous címmel, ami eredeti formátumában nem igazán fellelhető (de cserébe Magyarországról Spotify-on sem). Viszont született egy klipjük, amit feltöltöttek sok évvel később (mikor újra összeálltak egy koncert erejéig) a hivatalos csatornájukra:

Lindsey még a zenekarban töltött évek alatt írta meg első szólódalát hegedűre, ami hozzásegítette az America’s Junior Miss versenyen kapott különdíjához. (Egyébként a Stomp on Melvin emlékét őrzi a 2007-ben indított Youtube-csatornájának neve is.)

A nagyközönség először 2010-ben ismerhette meg: ekkor benevezett az America’s Got Talent ötödik évadába (önmagát hip-hop hegedűsként aposztrofálva). Tovább is jutott eleinte, de a negyeddöntőben megpróbált egy, a korábbiaknál energikusabb táncot lejteni, ami erősen a hangszeres játék rovására ment.

De hát ugye, miből lesz a cserebogár…

Két évvel később óriásit tarolt a hegedűs dubstep újdonsült műfaját prezentáló Crystallize klipje, és kijött az első lemeze (Lindsey Stirling), 2014-ben a kissé eklektikusabb második (Shatter Me), 2016-ban a harmadik (Brave Enough).

Az évek alatt egyébként sok előadóval voltak közös dalai. Eleinte inkább youtuberekkel, mint például Sam Tsui vagy a Piano Guys,

;

De aztán a későbbiekben már a Pentatonix-szal, Céline Dionnal és az Evanescence-szel is dolgozott együtt.

Tavaly is érkezett egy album, Warmer in the Winter címmel (erről mi is beszámoltunk), ami erőst árasztotta magából a karácsonyi feelinget. Érdekesség, hogy az egyébként elsősorban hangszeres zenész és táncos Lindsey a címadó dalban énekelt - ami egyébként elő-előfordul: történt ilyen már egykori zenekarában is, egy kis akusztikus produkcióban, vagy épp élőben.

Idén júliusban jelent meg a friss lemez, az Artemis első előfutára, a szokásosan jól hangszerelt Underground.

Az új lemezen minimális mennyiségű a lassú, balladisztikusabb dal: az egyik a (nemrég egyébként nálunk is fellépett, és) ebben a dalban időnként meglepő mélységekben éneklő Amy Lee-vel közös Love Goes On and On, a másik pedig a Between Twilight. Elég sok számnál visszatérő elem, hogy a bevezető lassabb és/vagy lightosabb, mint a dal későbbi részei (ez alól feltűnő kivétel a Darkside), illetve többször előfordul, hogy teljes értékű ének ugyan nem, de némi vokálszínezék akad bennük. A refrének ugyan jól elkülönülnek a verzéktől, de többnyire nem azzal, hogy esetleg több hangszer jelenik meg bennük (szimfonikusok, elektromos gitár), hanem valamily módon megoldja a végig igen minőségi hangszerelés. Ez a második klipes dalban, az Artemis-ben is tetten érhető. Ezúttal is akad egy darab, amin Lindsey énekel, a kicsit hip-hoposabb érzetű Foreverglow. A Til the Light Goes Out, a Sleepwalking, a Guardian és az Aurora mind jó dalok, még ha kevés újdonságot is nyújtanak. A The Upside mind instrumentális, mind az Elle King közreműködésével létrehozott verziójában kicsit túl popzenés, viszont mindenképp kiemelnénk a hangulatában eléggé eltalált Masquerade-et.

;

Lindsey Stirling (és producereinek) receptje most is, ahogy gyakorlatilag mindig működik.

Az évek alatt azért sokat javult ám az AGT-s produkciójához képest, úgyhogy bátran merjük ajánlani az október 7-ei koncertjét a Papp László Budapest Sportarénában.

Előző zenei cikkünk:
Mire képest négy oktáv? - Akkor és most: Ariana Grande