Előfordul, hogy az előadók stílust váltanak karrierjük során. Van, akinek ez jól sikerül, van, akinek kevésbé. Megnézzük, hogy alakult a Bring Me The Horizonnak.
A Bring Me The Horizont pár akkor még tizenéves srác alapította az angliai Sheffieldben, 2004-ben, név szerint Oliver Sykes (ének), Lee Malia (szólógitár), Curtis Ward (ritmusgitár), Matt Kean (basszusgitár), Matt Nicholls (dobok). A nevüket Jack Sparrow kapitány egyik mondata ihlette az első Karib-tenger kalózai filmből.
Kezdeti szárnypróbálgatásaik után az első lemezük 2006-ban jelent meg, Count Your Blessings címmel. Ekkortájt a deathcore stílusban utaztak, ez az album is egy eléggé határozott, agresszív soundot mutat; stílusán belül kifejezetten jól. Gyakorlatilag „nem kérdez, büntet” jeligére működött. A kritikusok ugyan eléggé megosztottan nyilatkoztak róla, de kétségtelenül beindította a karrierjüket, nagy nevekkel léphettek fel (Lostprophets, Killswitch Engage).
Következő állomás a 2008-as Suicide Season volt, amin, minimális finomodással, immáron a metalcore műfajában alkották a dalokat. (Ugyan én személy szerint nem vagyok a „hosszú” számok híve, de a legjobban még így is bőven a nyolc perces címadó dal győzött meg, úgyhogy alább ez hallgatható.) 2009-ben érkezett ennek a lemeznek a Cut Up! alcímmel ellátott, remixekkel megspékelt verziója (olyan nevektől, mint Skrillex vagy The Toxic Avenger).
A Taste of Chaos néven futó turnéjuk során az egyre problémásabbá váló Curtis Wardtól elváltak útjaik, helyére nem sokkal később Jona Weinhofen érkezett, aki előtte a Bleeding Through gitárosaként tevékenykedett.
A 2010-ben kiadott, röviden csak There Is a Hell, Believe Me I've Seen It. There Is a Heaven, Let's Keep It a Secret.-nek elnevezett albumon már egyre inkább előkerült a tiszta ének és az elektronikus, valamint a szimfonikus elemek. Itt volt először érezhető a metaltól való el-elszakadás.
Mialatt következő lemezüket írták, az addig session zenészként besegítő Jordan Fish a zenekar hivatalos billentyűsévé avanzsált (elvégre a stílusváltás miatt szükség is lett erre a posztra), kis időre rá Weinhofen pedig elhagyta a bandát. Ekörül volt is némi botrány, ugyanis állítása szerint nem kapta meg a neki járó kreditet egyes dalokban való közreműködéséért, azonban Oliver Twitteren kategorikusan kijelentette, hogy egyetlen felvételen sem hallható, sőt, semelyik riffnek vagy dalszövegnek a végső formája nem köthető hozzá.
A negyedik lemez a Sempiternal címet kapta (ez egy ősi angol szó az örökké tartóra). Újabb lazulás volt tapasztható műfajilag, ezúttal már kifejezetten popzenei elemek is megjelentek.
Ami viszont igazán meghatározóvá tette, hogy ők mostantól nem is igazán metal-, inkább rockzenekarként működnek tovább, az a 2015-ös That’s the Spirit volt, rajta többek között az azon a bizonyos négy akkordon alapuló Throne-nal.
2016-ban nálunk is jártak, a Sziget Fesztivál keretein belül, mi is megnéztük őket, és szomorúan konstatáltuk, hogy Oli Sykes énekesként élőben nem tudja megállni a helyét.
Az idén megjelent Amo előfutáraként tavaly kiadott dalok már sokat sejtettek abból, hogy a hangzásuk még tovább puhult, már maximum pop-rocknak tekinthető produktumok irányába. Első kislemez a Mantra volt.
Na, mondjuk ebben még volt érzékelhető szerepe az elektromos gitárnak. Még ha az emberek nem is ezt várták tőlük, maga a dal alapjáraton koránt sem rossz. A következő, amihez klip is készült, Medicine névre hallgat.
A vizuális világ érdekes lett, de ismét érezhető volt egy, ezúttal még határozottabb lépés a rádióbarát popzene felé. Gyakorlatilag már-már markánsabbá váltak az elektronikus, sample elemek, mint a hangszerek.
Az album kezdődala, az I Apologize If You Feel Something már rögtön az elején eléggé meghatározza a hangulatot a nagyon szintetikus hangzásával. Ugyan utána elhangzik a Mantra, de a Grimes közreműködésével készült Nihilist Blues már kifejezetten beleesik a Maroon 5-szindrómába, miszerint nem igazán érthető, ehhez mégis mi szükség van egy hangszeres zenekarra. Az In the Dark ugyan félig gitárvezérelt, de eléggé lagymatag. A Wonderful Life-ban Dani Filth vendégeskedik – ebben legalább van egy vezető riff, aminek köszönhetően a refrénben is történik valami, meg tulajdonképpen van benne minden is, és ezáltal már időnként úgy tűnik, hogy majdnem jó. Az Ouch létezése valamiféle teljes félreértés lehet. A Medicine után a Sugar Honey Ice & Tea következik, ami egy fura dal, próbálja vegyíteni a stílusokat, több-kevesebb sikerrel. A Why You Gotta Kick Me When I’m Down? fájóan érdektelen, bár a refrén nem rossz. A Fresh Bruises esetében szintén nagyon félrementek a dolgok, tele van a trendi idegölő prüntyögésekkel. A Mother Tongue refrénje legalább fülbemászóra sikerült, vannak benne jó döntések. A Heavy Metalban egy bizonyos Rahzel nevű rapper tesz hozzá egy pár sort az élményhez, hogy az egész végül egy teljes katyvasz legyen (egyébként trükköztek egy kicsit a szöveggel, mert abban az szerepel, hogy „ez nem heavy metal”). Az I Don’t Know What to Say sokáig akusztikus gitár és szimfonikusok kombinációjával operál, egyfajta power ballad, de még annak sem elég jó.
Általánosságban elmondható, hogy a kezdeti durvulás után, ahogy albumról albumra finomítottak a stílusukon, mindig sikerült azért 1-2 dalban jól eltalálni az arányokat, és hogy hogyan kell okosan váltani műfajt, de a többi tracknél rendszerint kiderült, hogy mégsem értenek hozzá. Így ez egy összességében szomorú történet, de ki tudja, milyen szín irányába visz még tovább az utuk a zenei palettán – mi mindenképpen meg fogjuk hallgatni, és kíméletlenül be is számolunk róla.
Előző zenei cikkünk: | Következő zenei cikkünk: |
Egy mém nem csinál nyarat - Awolnation | Mire képes négy oktáv? - Ariana Grande |