Ami hiányzik a képregényfilmekből

Unbreakable

Újonnan induló sorozatunkban olyan filmeket bányászunk elő, amik méltatlanul kevés figyelmet kaptak a maguk idejében, vagy újra aktuálissá váltak, ami miatt érdemes őket újranézni. Mai alanyunk a második feltételnek felel meg, ami nem más mint, A Sebezhetetlen. Hogy miért pont erre esett választásunk, a folytatásból kiderül.

David Dunn (Bruce Willis) egygyermekes családapaként az átlag amerikai életet éli, míg nem egy bizarr vonatbaleset egyetlen túlélője nem lesz, ráadásul minden sérülés nélkül. (Mondhatnánk, haja szála sem görbült. Érted? Oké, befejeztem.) Erre figyel fel Elijah Price (Samuel L. Jackson) és kezdik el közösen feltérképezni David esetleges különleges képességeit. Nehéz erről a filmről spoiler nélkül írni, mert igen egyszerű és rövid a cselekménye. Itt nem fogunk látványos szuperhősharcokat látni, ez a darab elsősorban egy karakterdráma. A film nagy részében David Dunn vívódását követjük végig, aki önfeláldozásból lemondott életcéljairól, azonban ezzel rákényszerítette magát egy olyan életpályára, amitől legszívesebben szabadulna. Saját maga elfojtásából adódó boldogtalanságát viszont a környezete is érzékeli, ami miatt házassága is krízisbe kerül. Ezen a helyzeten próbál változtatni „hétköznapi hősünk”.
Ugyanakkor nincs egyedül, Elijah Price támogatja, aki az őrült és a zseni vékony határmezsgyéjén táncol. Egy ritka születési rendellenesség nyomán rendkívül könnyedén törnek a csontjai, ezért élete nagy részét a négy fal között tölti képregényeivel. Samuel Jackson karakterén keresztül kapunk képet a képregényvilág „szabályairól”, és látjuk őket beigazolódni a film valóságában is.
Végig komor, sötét a hangulat, a cselekmény lassan gördül előre, és csak a vége felé teljesedik ki egy rendhagyó „összecsapásban” (a megszokott főgonosz hiányában), amitől hiányérzete van az embernek, de a film lezárása még tartogat egy fordulatot ezt ellensúlyozandó.

Minden ötletességével és eredetiségével együtt, azért vannak hibák is.
David Dunn és Joseph Dunn (Spencer Treat Clark) apa-fia kapcsolatát nem a filmekben megszokott egymástól elidegenedés jellemzi, éppen ellenkezőleg: Joseph rajong az apjáért. Elvárásait David viszont nem nagyon tudja kezelni, és ebből fakadnak problémák. Kettejük jelenetei viszont véleményem szerint nem lettek sem elég humorosak, mikor lehetett volna feszültséget oldani, sem elég megérintőek. Ezért nem igazán van semmi, ami a film átlag komorságát kicsit megtörné, amitől kicsit beszürkül. Az egyetlen akciójelenet is ezt bizonyítja: tempóváltás helyett még itt is csak vánszorognak az események, már-már kínosan hosszúak a snittek.

A fentieket összegezve ez egy oké film. De mi az, ami miatt mégis kicsit különleges?
Ez a 16 éves film akkor született, mikor még nem özönlöttek a szuperhősfilmek, és nem voltak velük tisztában a képregényeket nem olvasó emberek. Akkor készült eredeti forgatókönyv alapján ez a komolynak szánt, realitás mezején mozgó alkotás, mikor még nem voltak hasonló próbálkozások. Ez egy kisebb léptékű film, ahol nem CGI szörnyekkel harcol a főhős, hanem valódi terrorral találkozik, és a világ helyett saját magát és környezetét menti meg. Ettől válik sokkal emberközelibbé és átélhetővé a történet. Természetesen nem baj, hogy a képregény-adaptációk monumentális, valóságtól elrugaszkodott látványfilmek, és most is vannak kitűnő darabok. De tömeges megjelenésükkel egyre inkább jellemzőek a klisés történetek, sekélyes karakterek, gyenge motivációk és a releváns üzenet hiánya. Egyszóval lenne mit tanulni ebből a filmből pár szériának, mielőtt teljesen elveszítik fajsúlyukat.