Eleddig nem sok magyar tartalom került ide, így hát ideje megkezdeni a listát. A legelső szereplőnk egyben a legfiatalabb is: az 1999-es születésű Patai Anna.

A Megasztár egy hat évadot megélt műsor volt. Lényegében hasonló módon két trilógiára bontható, mint a Csillagok háborúja. Az első három évad egészen jól működött, fennmaradt jó pár név az akkor színpadra lépő énekesek közül (Oláh Ibolya, Tóth Vera és Gabi, Rúzsa Magdi, Dér Heni, Caramel, vagy akár megemlíthető a FreshFabrik frontembereként tevékenykedő Oláh Szabolcs is), és volt benne egy televíziós műsorban megfelelő módon megosztó, de szakmailag egészen képben lévő zsűri.
Aztán jött egy kicsit hosszabb szünet, és elindult az új széria. Teljesen új díszlet, teljesen új zsűri, és nyilván teljesen új énekesek. Ez még nem is lenne baj, de bármiből is készül egy negyedik darab, az már nem lesz olyan, mint a korábbiak, igaz ez a Fűrész-szériára ugyanúgy, mint egy tehetségkutatóra. Kissé elfáradt a formátum, meg ugye aki jelentkezni akart ilyesmibe, az már megtette korábban, ergo egy kevésbé erős mezőnyből kellett valamiféle eredményt kovácsolni. Király Viktor és Hien, vagy pl. Kállay-Saunders András ugyan most is része a hazai popzenének, de sem nézettség, sem közvetített érték szempontjából nem volt a második trilógia közelében az elsőnek.

Nos, ezen „mostoha” körülmények között indult főszereplőnk is. Patai Annának, aki a műsor idején mindössze 11 éves volt, nem túl meglepő módon ez volt a legelső ugródeszkája. (Egyébként rendszerint elég együgyű dalokat kapott feladatnak, úgy is, mint Lovefool vagy Girls Just Wanna Have Fun, az egyetlen kicsit kivételjellegű a Jamiroquai-féle Virtual Insanity volt.)

Kapott ezután színházi szerepeket, időről időre megjelentek saját dalai. Az első ezek közül 2011 közepe tájékán érkezett, Küldd el a mosolyod címmel.

A legközelebbi komolyabb mérföldkő akkor volt, amikor „Enná Pátáj” 2015-ben megnyerte a Nodojiman – The World című japán tehetségkutatót (ez egy olyan műsor volt, ahol külföldiek énekeltek japán dalokat).

Az idei évben beválasztották Colors című dalát az Eurovíziós Dalfesztivál magyar selejtezőjébe, a műsorba, amit csak szimplán A Dalnak hívnak, ezért néha kénytelen vagyok körmondatokat használni hozzá, hogy ne kelljen a teljesen magyartalan „az A Dalba” formátumot használni. Ugyan a középdöntőbe nem jutott be vele, de sosem árt, ha az ember tudatja a tisztelt nagyérdeművel, hogy még létezik.

Új lemeze… akartam volna írni, de valójában ez még csak az első teljes értékű LP-je, szóval: első lemeze most augusztusban jelent meg, és kizárólag angol nyelvű dalokat tartalmaz – ennek az előfutára volt lényegében az eurovíziós szám.

Az első dal a Shake It…, ami a stílusán belül korrektül működik, engem leginkább Ciarára és Ariana Grandéra emlékeztetett. Ez elsőre oké, mellette vannak még kiemelkedőnek tekinthető dalok, pl. a sokat ó-ó-ó-zó, de egyébként pörgős, és könnyen fogyasztható Never Alone, vagy a kicsit timberlake-es, meg egyébként meglehetősen vidám Never Lookin’ Back, és az egészen meglepő módon egy gitárszólót is tartalmazó I Don’t Wanna Know. Az Is This Love, a Party for Me és a Push Push inkább töltelékdalok, nagyjából a Calvin Harris-féle, élő hangszereket nem sűrűn látó popzene vonalán mozognak. A Runaway (még ha nem is ugrotta meg a Bon Jovi vagy a Groove Coverage szintjét) hangszerelésileg korrekt, akárcsak a Can’t Stop és a My Own Star, utóbbi egyébként azt a bizonyos mindig kötelező négy akkordot hozza a lemezen. Természetesen akad egy-két lassabb téma is: a So Much to Share egy kicsit Disney, egy kicsit Whitney Houston / Mariah Carey, a Wanna Hold You pedig egy standard eurovíziós ballada. Az utolsó előtti dalnál (Wait) elsőre azt hittem, valamiféle rádiószignált hallok, de a meglepetések még koránt sem itt kezdődtek, ugyanis basszusgitárt is véltem benne felfedezni, volt egy kis disszonancia, és még zongoraszóló is. Furcsa volt a korábbiak után, de egész jó felvezetésnek bizonyult a Colors jazzes verziójához, ami az utolsó szám, és talán még jobb is, mint az eredeti formátuma.

Összességében egy tisztességes iparosmunka, mint popzenei album, annál nem több, nem kevesebb. A kérdés már csak annyi, hogy vajon sikerül-e elérni a nemzetközi sikert. Mivel nagyon, de tényleg nagyon fiatalon kezdte, még így is elég sok év áll előtte, úgyhogy szurkolunk neki. Ha tényleg sikerül, arról pedig mi is mindenképp beszámolunk.

Előző zenei cikkünk:	Következő zenei cikkünk:
Isteni zene - Akkor és most a Skillettel	A Rebecca Black-jelenség