Ariana Grande munkássága lényegében 2008-ig vezethető vissza, de első lemeze csak 2013-ban jelent meg, Yours Truly címmel. Ez többnyire pozitív kritikákat kapott, de az igazi áttörést az Iggy Azaleával közös Problem hozta meg, a második albumról. Azóta született egy Nicki Minaj-zsal és Jessie J-jel elkövetett Bang Bang is, valamint két alkalommal is szerepet kapott a Saturday Night Live-ban.
Az idei nagylemez a Dangerous Woman címet kapta, mintegy önmagára is reflektálva a címadással. Nézzük, hogy sikerült!
× Az első dal a Moonlight, ami az eredeti tervek szerint a címadó is lett volna. Ez leginkább egy altatóra emlékeztet az elején, amíg meg nem töri a hangulatot a refrén r&b-s dobtémája. Ariana mély hangjai ugyan nem túl meggyőzőek, de sokat segít a dalon a szimfonikus levezető. Kezdésnek viszont meglepően lassú.
× A Dangerous Woman sem pörgősebb, ráadásul a verzék egyszerűek, mint a faék. Legalább a refrén kicsit agresszívabban megszólal – ez, és a teljesen váratlan gitárszóló (valamint a vokóderezés a legvégén) megmentik az unalomba fulladástól.
× A Be Alrighttal emelkedik a bpm, az első fél perc után egy, az eddigiektől markánsan eltérő dob/basszus kombót kapunk. Tényleg jó ez a kis változatosság, de még így is messze túl egysíkú a dal.
× Az Into You-nál igyekszem még az előzőeknél is kevésbé figyelni a szövegre, elkerülendő az ideggörcsöt. Ha ettől eltekintek, akkor viszont egy nagyon jól fogyasztható refrént találok – meg persze teljesen standard verzéket, de azok még beleférnek. Főleg, hogy az átvezető is élvezetesre sikerült. Igényes iparosmunka, valószínűleg Max Slágergyáros Martinnak köszönhető.
× Elkerülhetetlenek a vendég(khm)művészek, így a Side to Side-ban Nicki Minaj szerepel. A reggae-s beütés és az elég jól hallható szintetikus basszus egész jó feelinget teremtenek, már majdnem élvezem is ezt a dalt. Nicki ezúttal egyébként énekel is, de abszolút felejthető.
× Következő közreműködőnk Lil Wayne, akiről nem is értettem eleinte, hogy került ebbe a Let Me Love You című dalba. Aztán persze szembesültem a kellemetlen válasszal: az autotune hathatós segítségével erőltették bele. Egyébként elektronikával nemhogy megfűszerezték ezt a számot, hanem belesöpörtek mindent a konyhapultról. Attól pedig nem lesz jó a kaja, sőt.
× A Greedy egy biztató acapellával indul, majd úgy folytatódik, hogy szerintem ezt akár következő kislemeznek is ki lehetne dobni. Ilyen daloknak nagyon örülök, ha épp az eurovíziós indulókat elemzem – márpedig ott sem erősebb a mezőny, mint egy Ariana Grande-albumon. Ráadásul transzponáltak egyet az utolsó refrénre, amit értékelek. (Na persze, hogy ez is Max Martin-szerzemény, azért működik jól.)
× A dalt elkezdő Macy Gray tiszteletére egy kicsit oldschoolos hangszerelést kapott a Leave Me Lonely. Bőven eltelt két perc, mire elkezdtem gondolkodni, hogy egyáltalán hol a refrén és a versszakok határa, vagy hogy egyáltalán van-e ilyen, vagy hogy egyáltalán ez engem érdekel-e. Legalább utóbbira megtaláltam a (nemleges) választ.
× Az Everyday-nek az intrója elég váratlanul ért, egy olyan torzított hangot használ, ami már majdnem elektromos gitárra hasonlít, ez köszön vissza a refrénben is, ami fogjuk rá, hogy emeli a fényét egy kicsit. Jelen dalban a Future nevű rapper működik közre, mintha ő is kapott volna némi autotune-t, bár én még mindig nem értem, hogy miért kell erőltetni ezt a technológiát.
× A Bad Decisions szintetikusan előállított akusztikus gitárt használ alapként, ha jól hallom. De vajon ez miért jobb, mint egy élő hangszert használni? Valószínűleg sosem fog kiderülni. Fájó pont ez, amit az egyébként tisztességgel összerakott, de teljesen érdektelen dal többi része nem tudott feledtetni.
× A standard kiadás utolsó száma a Thinking Bout You. Valamiért csak most tűnik fel, hogy Grande, ha akar, akkor kifejezetten jól énekel. Megemlíthetném, hogy írhatnának neki olyan számokat, amikből ez kiderül, de akkor csak egy Mariah Carey 2 lenne belőle, már ha egyébként jelenleg nem az (elvégre a művésznő munkássága is eléggé r&b-s popra hajazó lett már jó ideje). A hangszerelés nekem tulajdonképpen tetszik, bár igen-igen kár, hogy így lecsapták a végét.
Tény, ami tény, nekem nem igazán világom ez a stílus, de ami jó, azt attól még elismerem, márpedig alant lévő dal tényleg egészen pofásan össze lett rakva. Ha jól sejtem, az Ariana Grande-fanoknak optimális ez az album, elvégre tudják, hogy mire számítsanak, és azt is kapják. Akik meg nem erősítik a rajongótáborát, nos… azoknak bőven elég lesz, amit a médiából így is, úgy is hallanak tőle, hiszen megkerülhetetlen szereplőjévé vált a 2010-es évek zenei palettájának. De talán még mindig inkább ő, mint itt meg nem nevezendő pályatársa.