Frank Herbert 1965-ben megjelent alkotása, a Dűne minden idők egyik legsikeresebb sci-fi regénye. Számos klasszikus darab alapkövévé vált az évek folyamán, mégis évtizedeket kellett várni, hogy méltó filmadaptáció szülessen belőle. A Denis Villeneuve 2021-es Dűne filmjéhez vezető rögös utat fogjuk kivesézni a folytatásban.

Egy krónikánál a kezdés a legfontosabb

A Dűne a távoli jövőben játszódik, egy feudális csillagközi társadalomban, amelyben különböző nemesi házak bolygói hűbérbirtokokat irányítanak. A mű a fiatal Paul Atreides történetét meséli el, akinek családját megbízza a Császár az Arrakis bolygó irányításával. Bár a bolygó barátságtalan és ritkán lakott sivatagi pusztaság, ez az egyetlen forrása a melange-nak, vagyis a „fűszernek”, egy olyan kábítószernek, amely meghosszabbítja az életet, és fokozza a szellemi képességeket. A melange az űrhajózáshoz is szükséges, pontosabban a tér-idő ugráshoz, amit „navigátorok” hajtanak végre, ehhez egyfajta multidimenzionális tudatosságra és előrelátásra van szükség, amit csak a drog biztosít. Mivel a melange csak az Arrakis-on állítható elő, a bolygó feletti uralom áhított és veszélyes vállalkozás. A történet a politika, a vallás, az ökológia, a technológia és az emberi érzelmek sokrétű kölcsönhatásait tárja fel, ahogy a birodalom frakciói egymással szemben állnak az Arrakis és a fűszer feletti uralomért folytatott küzdelemben.

 Kezdeti kudarcok

Arthur P. Jacobs producer vásárolta meg először a jogokat egy film elkészítéséhez 1970-ben, de 1 évre félretette a Planet of the Apes (A majmok bolygója) projektje miatt. ‘72-ben ugyan bejelentette a projekt elindulását, ám ‘73-ban elhunyt, ami a tervek végét is jelentette. A 70-es évek végén Dino De Laurentiis vásárolta meg a jogokat, és Alejandro Jodorowsky-t kérte fel rendezőnek, aki az El Topo című szürreális westernfilmjéről volt ismert. Jodorowsky ambiciózus terve szerint egy 14(!!) órás filmet készített volna, a Pink Floyd zenéivel és a szereplőgárdában helyet kapott volna saját fia, Brontis (a főszereplő Paul szerepében), Orson Welles, vagy éppen Salvador Dalí mint Shaddam IV császár. 3 évnyi előkészítés után a büdzsé nagy része elfogyott, és a projekt megfeneklett. Jodorowsky elképzelése önmagában is legendássá vált az évek folyamán, és 2013-ban dokumentumfilm született róla Jodorowsky’s Dune címmel. 1980-ban De Laurentiis az Alien filmről frissen sikeressé vált Ridley Scottot kérte fel rendezőnek, aki többek között a Universal költségvetéssel kapcsolatos aggodalmai miatt kihátrált a projektből. (Ez vezetett következő filmjéhez, a Blade Runnerhöz (Szárnyas fejvadász).) Ezután látta De Laurentiis a frissen megjelent The Elephant Man című filmet, ami David Lynch második nagyjátékfilmje volt (első az Eraserhead), és azonnali sikert hozott számára, 4 Golden Globe-jelöléssel és 3 BAFTA-kategória megnyerésével. Ezután kezdett el dolgozni a Blue Velvet című filmjén, de 2 másik projektre is felkérték, De Laurentiis a Dune-re és George Lucas a Star Wars 3. részének rendezésére. A helyzet iróniája, hogy Lynch nem szerette a sci-fi műfajt, ezért is nem vállalta el A Jedi visszatér rendezését, de annyira magával ragadta a Dűne, hogy arra nem tudott nemet mondani.

Dune (1984)

Lynch és De Laurentiis a főszerepre filmcsillag helyett ismeretlen színészt keresett, aki egyfajta titokzatosságot tud kölcsönözni a filmnek. Így debütált első filmjében Kyle MacLachlan mint Paul Atreides, aki később együtt dolgozott Lynch-csel a Blue Velvetben és a Twin Peaks sorozatban is.
A Dune adaptálása nem volt könnyű feladat masszív, részletgazdag története miatt. Amikor végre elkezdődtek a munkálatok Mexico Cityben, 75 díszletet építettek, és több ezer jelmezt varrtak, hogy Lynch elképzeléseit vászonra vigyék. A 4-5 órás nyersanyagot 3 óra körülire sikerült megvágni, ami nem nyerte el De Laurentiis tetszését. Szerinte a film sikerességéhez 2 óra körüli játékidőre volt szükség, ezért tovább vágatta, és tesztvetítés után még plusz jeleneteket forgattatott le, így készült el a film nyitójelenete is Irulan hercegnő monológjával. Lynch elégedetlen volt, hogy nem kapott teljes kreatív szabadságot a végső vágásban, olyannyira, hogy amikor a filmet kibővítették a televíziós kiadáshoz, Lynch azt kérte, hogy a nevét cseréljék le „Alan Smithee”-re, ami a hagyományos álneve azoknak a rendezőknek, akik nem akarják, hogy a számukra nem tetsző filmekben szerepeljenek.

Nem csoda, hogy a film végül bukás lett, a 40 millió dolláros költségvetésből 30 millió dolláros bevételt ért el, így a tervezett folytatásokat elkaszálták. A rövid játékidőnek és összecsapott vágásnak köszönhetően a végeredmény inkoherens, a jelenetek között laza kapcsolat van – vagy egyáltalán nincs. A narráció és a karakterek belső monológjai hűek az alapműhöz, segítik az értelmezést, de ártott a filmélménynek. A színészi játékot háttérbe szorítja, és sokkal unalmasabb információkat kapni monológokból, mint a tényleges cselekményből, párbeszédekből. Néha jobban hasonlít egy hangoskönyvhöz, mint egy filmhez. A teljes könyvet egyszerűen lehetetlen 1 filmbe csomagolni, ezt jól tükrözi, hogy a politikai játszmák vagy a vallás, a valláson keresztüli manipuláció teljesen kimaradt a filmből. Több karakter is nagyon kevés szerepet kapott, mint például Chani, aki a történet női főszereplője. Az összecsapottság főleg a film második felében jön ki, ahol 2 évet ugrunk az időben, és egy sor fontos eseményt kellett tömöríteni jelenetek sokaságába.

Lynch megközelítése néhány dologban alapvetően hibás volt, ilyen például a harcok. Kifejezetten sokat rohangálnak a filmben lőfegyverekkel, ami a Dune-re alapvetően nem jellemző. Egyrészt ebben a sci fi-ben máshogy állnak az emberek a technológiához, még a Dune eseményei előtt elpusztítottak minden emberre emlékeztető szuperszámítógépet. A technológia helyett a spiritualitás került előtérbe. Másrészt a katonák egyfajta energiapáncélt használnak, ami minden gyorsan mozgó lövedéket megállít, ezért kézifegyverekkel harcolnak. A kézifegyveres harcoknak nagyobb a feszültsége, és így előkerülnek a rituális fegyverek is, amik Lynch adaptációjából kimaradtak. Tehát Lynch néhol túlságosan is az eredeti művet követte, néhol pedig túlságosan is eltért. Szürreális, bizarr látásmódja kiütközik a Harkonnen bolygó vizualitásában vagy a Báró karakterének megformálásában. Groteszk stílusa megosztó, ami miatt soha nem is rendezett mainstream filmeket, franchise-okat. Érdemes megemlíteni, hogy ekkorra már 3 Star Wars-film is megjelent, amihez tudott a néző viszonyítani. George Lucas úttörő volt a technikai megvalósításban, és egy sokkal könnyebben értelmezhető filmet kínált a nézőknek. Ironikus, hogy számos elemet a Dűnéből kölcsönzött Lucas, mint a sivatagos bolygót, az „erőt” (ami a Dűnében „hang”), a „megváltóvá” váló főhős koncepcióját, maga a fűszer is jelen van (bár kevésbé fontos), és még lehetne sorolni – mégis a korábbi megjelenés miatt a Dűne tűnhetett klisésnek. A hasonlóságok ellenére Frank Herbert sosem perelte be George Lucast.

Dune (2021)

A Dune-t körülvevő balszerencse úgy fest, nem enyhül, hiszen a reboot megjelenését 1 évvel halasztani kellett a Covid miatt. Ezt leszámítva viszont a film időzítése telitalálat, az új SW trilógia kifutásával (és a széria földbetiprásával) űr keletkezett a sci-fi rajongók körében; így minden adott volt, hogy a Dűne ezúttal meghódítsa a nézőket. Első lényeges különbség az elődhöz képest az a cselekmény hossza, csak a könyv felét dolgozták fel ezúttal, a premier óta már hivatalosan is megerősítették, hogy 2023-ban érkezik a folytatás. Így a film tempója lényegesen lassabb, de folytonosabb, volt idő felépíteni a cselekményt. A két filmet összevetni már csak 37 évnyi technikai fejlődés miatt is érdekes, a CGI-ra nem lehet panasz, a sci-fi elemek a helyükön vannak, mint a szitakötőszerű űrhajó vagy a fűszert arató gép és annak hordozója. A frakciók bemutatása is látványos, mindegyik egyedi hangulatot sugároz, igazi „eye candy” lett a film. A zenei aláfestéssel kiváló munkát végeztek az alkotók, nyugtalanító és idegen, a katonai „felvonulást” aláfestő skótduda kifejezetten bizarr hatást kelt.

Már a trailerből is látható volt, hogy Denis Villeneuve Dűnéje követni fogja az eredeti filmet, és ez valóban így is történt. A Lynch verziójában is jól működő részeket gyakorlatilag betűre pontosan megtartották. Ami jelentősen változott, az a jelenetek dramaturgiája, a karakterek az eredeti filmben többnyire közömbösen viszonyultak egymáshoz, nem igazán volt kémia. Ezúttal jobban kiütközik Paul bensőséges kapcsolata szüleivel vagy Chani kezdeti megvetése Paul iránt. A belső monológok is nagyrészt kikerültek, illetve Paul látomásai is kézzelfoghatóak lettek (talán túl sokat is eladva a folytatásról), Lynch verziójában meglehetősen zavarosak voltak szimbolikájuk miatt. Villeneuve-nek sikerült apránként felvezetnie az univerzum rétegeit, a politikai konfliktusokat és a történet vallási aspektusát. A film második fele lényegesen akciódúsabb lett, és a harci jelenetek közelebb állnak az eredeti mű szellemiségéhez. A szereplőgárdára sem lehet panasz, Timothée Chalamet fiatalos külseje miatt jó választás volt Paul főszerepére, Jason Momoa mint Duncan Idaho (a helyi Han Solo) kevés (de egész jó) poént csempészett a filmbe. Oscar Isaac (Leto Atreides), Rebecca Ferguson (Lady Jessica), Josh Brolin (Gurney Halleck) mind kiválóan hozták a szerepet. Zendaya mint Chani egzotikus arca miatt kifejezetten jól mutat ebben a szerepben, Javier Bardem pedig Stilgar, a Fremen vezér szerepében hozta, amit kellett. Összességében egy élvezhető, de nem különösebben egetverő filmet kaptunk az új Dune személyében. Kérdéses számomra, mennyire sikerült új nézőket behúznia a Dűne univerzumába, viszont megfelelően alapos, igényes előkészítése az esetleges folytatásoknak.

Előző cikkünk:

Timothée Chalamet hónapja