Fura egy dolog a 2010-es/2020-as években hangszeres zenével próbálni befutni, de úgy tűnik, van, akinek ez is sikerül: íme az Awolnation.

Ez a formáció egy Aaron Bruno nevű srác (idén lesz 42, az még „srác”?) munkájának eredménye, aki még ifjú titán korában három zenekart is megjárt.
× Először a gimis évei alatt a hardcore punk Insurgence-t (itt meghallgatható az egyetlen nagylemezük, a Let’s Rock).
× Az elvileg grunge-os, gyakorlatilag standard-rockzene-a-kétezres-évekből Home Town Herót (ez is egy lemezt ért meg, de csak mert a második kiadása előtt feloszlottak).
× Valamint az itt-ott kicsit funky, de leginkább popzene Under the Influence of Giants-et (szokás szerint egy lemez, de ehhez már klipek is készültek).

Főszereplőnk mellett összekötötte ezeket a formációkat régi jó barátja, Drew Stewart is. Általában elmondható, hogy ahogy haladt előre az idő, annál több jó és/vagy könnyebben hallgatható dal született. De igazán a következő lépcsővel érett be a zenei pályafutás.

Szóval az – általában csupa nagybetűvel írt – Awolnation nevű többé-kevésbé zenekar Aaron Bruno agyszüleménye. Azért a dőlt betűvel szedett megfogalmazás, mert a korábbi évek alatt megtanult minden szükséges hangszeren annyira játszani, hogy majdnem minden dalt egymaga ír és vesz is fel. Mindezt egyébként úgy, hogy 80%-ban süket a bal fülére.

Eme zenekar munkásságát összefoglaltuk már egy korábbi cikkben. Azért annyit mindenképp említsünk meg, hogy az első és legnagyobb slágeren, a Sailen kívül még rengeteg jó dal fért rá mind a Megalithic Symphony című, időnként egészen pozitív hangvételű, leginkább sok szintetizátorral operáló rockzenéket felvonultató első (Soul Wars, Burn It Down, Wake Up, Knights of Shame),

mind a Runnak keresztelt, érdekes és élvezetes második (Hollow Moon (Bad Wolf), Jailbreak, KOOKSEVERYWHERE!!!, I Am, Woman Woman, Like People Like Plastic),

mind az alanti dalról elnevezett, továbbra is fejlődésre képességet mutató harmadik (Passion, Miracle Man, Handyman, Jealous Buffoon, Seven Sticks of Dynamite, Table for One, Cannonball, Stop That Train) lemezre.

Az új album első előfutárai már tavaly novemberben befutottak, ők voltak a The Best és a California Halo Blue című dalok. Előbbi a szokásos stílusban alkotott, pofátlanul fülbemászó szám, a második egy, az Aaron stúdióját is elpusztító kaliforniai erdőtűzről szóló balladisztikus darab – ennek a kislemezén helyet kapott egyébként a The Cars-féle Drive feldolgozása is.

Idén áprilisban jelent meg végül az Angel Miners & the Lightning Riders album.

Az említett The Besttel (ami egyébként abból a gondolatból született, hogy Aaron úgy érezte, semmiben sem volt/lesz a legjobb) szépen elindul a lemez, amit követ a szintén klippel megtámogatott Slam (Angel Miners), amiről emberünk azt nyilatkozta, ez az album lelke. Eleinte synthwave jelleget ölt, aztán kerekedik belőle... valami. Például egy nem túl erős, de mindenképpen érdekes refrén – mármint tényleg, fura módon az a legvisszafogottabb része a dalnak. A Mayday!!! Fiesta Fever direkt olyan gondolattal született, hogy ne nagyon lehessen bekategorizálni, úgyhogy nevezzük punk-disco-rocknak. Egy kicsit szerepel benne meghívott vendégként az Edward Sharpe & the Magnetic Zeros együttes frontembere, Alex Ebert, aki egyébként főszereplőnk régi cimborája. Ahogy korábban már megtettem, itt is megemlíteném, hogy Aaronnak nem erőssége a refrénírás, de valahogy ezen a ponton ez már az Awolnation nevű produktum szexepilje. A Lightning Riders egy egészen cuki dalocska, általánosan pozitív hangulatú, könnyen tanulható, határozottan közönségénekeltetős, kevés sor szöveggel. A California Halo Blue abból a képzelgésből született, hogy jó lenne (lett volna) egy nagy glória Kalifornia fölött, amiből érkezne az eső, hogy elmossa az ominózus erdőtüzet. A Radical újra egy pozitív, sőt, szarkasztikus célú dal, tisztes mennyiségű elektromos gitárral megtámogatva. A Battered, Black & Blue (Hole in My Heart) esetében egészen szórakoztató a drasztikus különbség a verzék és a refrén között. A hasonlóan rövid című Pacific Coast Highway in the Movies-ban érkezik a lemez második vendége, a Weezer énekese, Rivers Cuomo, mivel Aaron elmondása szerint ez a dal ordított az úriemberért (egyébként halkan jegyzem meg, hogy ez nagyjából a leggyengébb). A nagyon chill állapotot alaposan agyonveri a Half Italian, amiben viszont a refrén ismét kicsit visszavesz a lendületből, még ha a kontraszt nem is annyira drasztikus, mint a 3B-s dalban. Mindenesetre a flow eléggé működik. Az utolsó, tizedik track az I’m a Wreck, kifejezetten levezető érzetű... egy ideig. Aztán megérkezik a darálás, ahogy annak kell, a végére, így sikerül egy erős tétellel lezárni az albumot. A deluxe verzión egyébként található még egy Jet Pack (Capala) című elég jól sikerült szerzemény.

A Here Come the Runts szintjét ugyan nem sikerült megugrania az Angel Miners & the Lightning Riders-nek, de a kontrasztos és az energikus dalok továbbra is remekül működnek.

Korábbi cikkünkhöz érkezett egy komment, miszerint amit az AWOLNATION létrehozott, „teljesen egyedi, mestermunka”. Az a helyzet, hogy ez elfogult túlzásával együtt is nagyjából helyénvaló információ, mi is kifejezetten megkedveltük Aaron Bruno ebbéli munkásságát. Kíváncsian várjuk, hogy innen merre tovább. (És reméljük, ha vége ennek a világméretű pandémiának, viszontláthatjuk még őket élőben is.)

Előző zenei cikkünk:
A zene, ami kicsit film (Oscar-jelöltek)