Az Oscar, avagy Academy Award, mint ismeretes, a filmművészet legrangosabb kitüntetése, e világ munkásságát értékeli a szakértői zsűri. Azonban van egy kategória, ami kicsit kilóg a díjak listájából.

A legjobb filmdalért járó szobrot – a filmzenével és a vágással együtt – az 1935-ben rendezett, hetedik Oscar-gálán adták át először. Egyébként ez volt az első alkalom, hogy egy film mind az öt top kategóriában (legjobb film, rendező, színész, színésznő, forgatókönyv) elvitte a díjat (Ez történt egy éjszaka) – ez mindössze két alkotásnak sikerült azóta: az A bárányok hallgatnak és a Száll a kakukk fészkére is így húztak be 5-5 szobrocskát. Érdekesség még, hogy ez volt az utolsó olyan év, amikor mindenkinek a legjobb férfi főszereplő kategóriában ez volt az első jelölése.

Az első dal, ami elvihette a szobrot, a The Continental című szerzemény volt a magyarul kvázi azonos című filmből. Mindössze három jelöltet állítottak elsőre; a nyertes mellett még a Cariocát (amire a Riói leányokban szintén a Fred Astaire–Ginger Rogers páros táncolt) és a Love in Bloomot Bing Crosby előadásában a Mit hozott a gólyából.

Azért, hogy egy kicsit szakmailag pontosabbak legyenek ennek a kissé különc, más művészeti ágat képviselő kategóriának a jelöltjei (amik ráadásul a filmeknek nem feltétlenül képezik szerves részét), azokat az Akadémia kifejezetten azon tagjai válogatják össze, akik zeneszerzők. Hozzá kell tenni, hogy a végső győztest viszont a teljes legénység szavazza meg. Manapság ahhoz, hogy a legjobb filmdal címért versenghessen az adott mű, meg kell felelnie 4 kritériumnak:

• nem lehet instrumentális, azaz tartalmaznia kell zenét és szöveget
• e kettőnek újonnan írottnak kell lennie
• a dalnak kifejezetten az adott filmhez kellett íródnia
• és annak része kell, hogy legyen (mind zeneileg, mind szövegileg, jól hallhatóan) vagy a történet során vagy a stáblista első dalaként.

Ez azonban nem mindig volt így. Történt ugyanis ’41-ben, hogy a Jerome Kern által komponált The Last Time I Saw Paris megnyerte az Oscart – pedig még jóval azelőtt adták ki, hogy a film, amiben elhangzott (Ó, légy jó hozzám!), megjelent volna. Ez érdekes módon pont Kernt zavarta legjobban (akit korábban egyébként már díjaztak a The Way You Look Tonightért), olyannyira, hogy rávette az Akadémiát, hogy változtassák meg a szabályokat – s úgy lőn. A 2000-es évek során még előkerült egy-két vitatható eset a téren, hogy mi jelölhető és mi nem, így még hozzátették, hogy a dal kiadható hamarabb, mint a film, amennyiben a filmhez készült verzió korábban lett felvéve.

A meglévő szabályok továbbá kizárják a sample-ökből építkező dalokat, a feldolgozásokat és a remixeket egyaránt, sőt, a musicalek filmadaptációi esetén átemelt műveket is (ezért írtak pl. a 2012-es A nyomorultakhoz egy teljesen új szerzeményt).

A dalok előadóit nem díjazzák, sőt, nem is tüntetik fel a jelölésekben, hacsaknem szerzők is egyben. Viszont bevett szokás szerint előadhatják azt a gála keretein belül. (Ez egyébként korábban nem feltétlenül volt így, 1965-ben például megtörtént, hogy egyetlen énekes prezentálta az összes dalt egy medley-ben. Sőt, 2005-ben még az is megesett, hogy Beyoncé énekelt el három dalt, pedig egyikben sem szerepelt eredetileg.)

Rendszerint minimum öt jelölt van, bár nem kell messzire menni, hogy találjunk ellenpéldát, mivel 2011-ben mindössze kettő(!) volt. Jelen állás szerint (bármikor megtörténhet, hogy valakit kizárnak, szóval óvatos vagyok inkább) idén is a megszokott módon alakult, íme:

• I Can't Let You Throw Yourself Away (Randy Newman)
  Randy Newman
  Toy Story 4.
  Egy mindössze két perces, klasszikus hangulatú, régmúltat idéző, táncolható dal, egy ehhez passzoló hanggal és női vokállal. Abban a tekintetben fura, hogy teljesen olyan, mintha sok évtizeddel ezelőttről származna. Minden van benne, ami kellhet; stíluson belül nem alkot semmi meglepőt, de abban jól dolgozik (leszámítva, hogy a transzponálás a végén érthetetlenül nincs felvezetve egyetlen hanggal sem, az szerintem eléggé hiányzik ott). Randy Newman a Toy Story 3-ért (We Belong Together) és a Szörny Rt.-ért (If I Didn’t Have You) már kapott Oscart, az első egy happy-go-lucky jellegű dalocska, a második egy lassabb, dzsesszesebb hangzású darab. Van egy olyan benyomásom ezzel kapcsolatban, hogy csak azért, mert ő egy relatíve jó évtizedben ragadt benne zeneileg, még nem jár a trófea.
• (I'm Gonna) Love Me Again (Elton John, Bernie Taupin)
  Elton John & Taron Egerton
  Rocketman
  Szintén nem egy modern hangzású dal, az biztos. Úgy értve, hogy ez születhetett volna simán a 80-as években is minden elemét tekintve. Többnyire ez is jól működik, a női vokál például itt is megy nagyon. Kicsit megvan benne az a feeling, hogy „ezt hallottam már, pedig sose hallottam”. Nem feltétlenül könnyen emészthető (vagy túl jó) a verze és a refrén közti hangnembeli differencia – az ilyesmit persze amúgy is általában szokni kell. Az azért elég meta, hogy a még életében az életéről készült filmhez Elton John írt magának egy dalt – mindenesetre arra mindenképpen jó volt, hogy egy Golden Globe-ot már bezsebeljen vele. (Csak a formalitás kedvéért: Elton természetesen nyert már egy Oscart a Can You Feel the Love Tonightért.)
• I'm Standing with You (Diane Warren)
  Chrissy Metz
  Áttörés
  Komoly zongorás, orgonás ballada a főszereplőtől. (Ezt az első sorban egy kómában fekvő srác édesanyjáról szóló, meglehetősen keresztény filmet ebben az egyetlen kategóriában jelölték.) Női hang sok másik női hanggal meg egy jó adag szimfonikussal megtámogatva. Kissé tucatdal, az Eurovízión például nagyon sok ilyen szaladgál, ebből kifolyólag szegénykém aránylag érdektelen, de azt meg kell adni, hogy egyébként egy jól hangszerelt darab. Diane Warrent eddig ezzel együtt nem kevesebb, mint 11 alkalommal jelölték, többek között az Aerosmith balladájáért.
• Into the Unknown (Kristen Anderson-Lopez, Robert Lopez)
  Idina Menzel & Aurora
  Jégvarázs 2.
  Van itt egy olyasfajta probléma, hogy már alapból nehéz lenne elvonatkoztatni a Let It Gótól, a minőségbeli összehasonlítás elkerülhetetlen, és ezen nem segít, hogy az új dal is egy zongorás bevezetővel kezdődik, és még némileg emlékeztet is az első filmre (inkább Do You Want to Build a Snowman egyébként). Általánosan valamivel musicalesebbnek érzem ezt a számot. Annyi biztos, hogy ezt sem könnyebb megtanulni elsőre, legalábbis a verzéket, mint a Legyen hót. Érdekes viszont, hogy ebből elspórolták a refrénszöveget. Az átvezető rész is oké, de felettébb furcsa, hogy azután nincs még egy refrén. A dal korrektül ér véget, de érzésem szerint korán. Aurora szirénéneke egyértelműen nagyon kellett bele, sokat dob az élvezeti értéken; de mindennel együtt Idina Menzelék, lássuk be, sejthető volt, hogy nem ugorják meg azt a magas, négyakkordos, fülbemászó és szerethető lécet még egyszer. (A Lopez házaspárnak így is van már két Oscarja a Cocónak és az első Jégvarázsnak köszönhetően.)
• Stand Up (Joshuah Brian Campbell, Cynthia Erivo)
  Cynthia Erivo
  Harriet
  A rabszolgafelszabadító Harriet Tubmant játszó, legjobb női főszereplő díjára is jelölt Cynthia Erivo nagyon vokális, gospeles, soulos dala. A legelején még csak emberi hangok jelennek meg, aztán szépen lassan bekúsznak a perkussziós hangszerek is, majd a refrénre becsatlakozik a szintetizátor, a következő verzére meg némi színesítő gitár. Egyébként kell egy komoly hangterjedelem ehhez mélyen és magasan egyaránt. A végén félhangokkal feljebb lépkedő refrén kifejezetten jól hangzik, a levezető is helyén van. Egyetlen minimális probléma akad talán ezzel, hogy énekelhette volna valaki, aki kevesebb fejhangból is megoldja, de összességében: szép munka.

;

Egyik szerzemény sem rossz, sőt. Elton John egyértelműen nagy eséllyel indul, de szép meglepetés lenne, ha a Harriet betétdala nyerne. Az immáron 92. díjátadóra a tavalyi évhez hasonló módon, egy konkrét műsorvezető nélkül kerül sor, ahol emellett még 23 másik kategóriában hirdetnek győztest, február 9-én.

Kép: hollywoodreporter.com

Előző zenei cikkünk:
Internacionális metal - Lindemann