Az AWOLNATION egy 2009-ben alapított, leginkább alternatív rocknak titulált zenekar, ami eddigi karrierje alatt már a mémstátuszt is megjárta.

A formáció majdnem teljes egészében egy Aaron Bruno nevű amerikai úriember alkotása. Őt körülbelül 15 éves korában figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral diagnosztizálták. (Ennek az rövidítése ADD, ami később a Sail című dalban visszaköszönt.) Az AWOL szó jelentése az angol militáris szlengben "absent without (official) leave", azaz lényegében engedély/bejelentés nélküli távozás. Ezt rendszerint megtette fiatal éveiben partikon – annyira ráragadt, hogy később ezt a nevet adta magának rapperként.
Első zenekara az Ice Monkeys punkbanda volt, amit Drew Stewarttal alapított, ami után az azonos stílusú Insurgence következett.

A Home Town Heróval már sikerült némi sikert is elérni: többek közt felléptek a Linkin Park előzenekaraként is, de Aaron összeveszett a kiadóval. Ennek a formációnak 2004-ben lett vége, két lemez után.

Pár új taggal kiegészülve, jogi aggályok elkerülése végett új névre váltva Under the Influence of Giants-ként folytatták a zenélést. Egy közép- és egy nagylemez után ez a pályafutás is véget ért. (Egyébként nagyjából minden formációváltással egy kicsivel lightosabb lett a zene. Kivéve a sztoriban most következőt.)

Bruno folytatta a dalszerzést, ekkor született a máig legnagyobb slágerének tekinthető Sail.

(2011 októberében látott napvilágot ez a nemhivatalos klip, 2014 áprilisában a valódi.)

Ezt a dalt egyébként a DevilDriver és Macy Gray is feldolgozta.

2010 májusában megjelent a Back from Earth című EP, amin négy dal és egy remix kapott helyett.

Az AWOLNATION első lemeze (aminek Bruno igen markáns százalékát önmaga írta és játszotta fel) Megalithic Symphony néven jelent meg 2011 márciusában.

Ezen az azonos című intrót egy sztori követi, Some Sort of Creature címen. A Soul Wars elég pörgősen nyitja meg az album érdemi részét, legalábbis a verzéjével, mivel a kontraszt kedvéért a refrén lassabb. A People egy váratlanul pozitív csengésű dal, ami után kevésbé meglepő a szintén vidám Jump on My Shoulders. A Burn It Down ismét felpörgeti a hangulatot (de itt is előkerül az a probléma, hogy Aaron Bruno nem egy nagymestere a refrénírásnak). A Guilty Filthy Soul lazulósabb track, a klipet is kapott Kill Your Heroes pedig még akár fülbemászónak is tekinthető. A My Nightmare's Dream csak egy apró, téridegen átvezető, a Sailt meg már nem kell bemutatni. A Wake Up még női vokálisokat is tartalmaz, valamint Aaron Bruno (tulajdonképpen) önmagával duettezését. A kislemezes Not Your Fault pont egy viszonylag felejthetőbb dal, az All I Need pedig egy ballada, hiszen néha az is kell. A Knights of Shame tulajdonképpen totál elüt az album összes többi produktumától (más szintihangzások, rap, módosított vokálisok, akusztikus gitár, több mint 11 perces hossz). Ennek a végén található egy cím nélküli hidden track, amiben demófelvételek hallhatóak. Akadnak még bónuszdalok is: a Shoestrings, az I've Been Dreaming és a Swinging from the Castles.

Ha csak a Sailből ismeri őket az ember, meglepő lehet az album többnyire pozitív hangulata (nekem is az volt elsőre). Egyébként sokszor olyan érzés, mintha egy gitár helyett inkább szintetizátorral operáló rockzene lenne.

2013-ban egy friss számmal, a Some Kind of Joke-kal felkerültek a Vasember 3. részének filmzenealbumára.

Majdnem napra pontosan négy évet telt el a két nagylemez közt; a második a Run címet kapta. Ezt Bruno már teljes egészében önmaga játszotta fel.

A címadó dal nagyjából olyan, mintha két teljesen különálló tételből lenne összegyúrva. Nagy valószínűséggel a legtöbben találkoztak már vele, mivel mémmé vált (a második perc után nem sokkal hallható része).

Ezúttal helyet kapott egy tényleges ballada (sokkal inkább, mint az All I Need) Fat Face címmel. A Hollow Moon (Bad Wolf) okkal lett kislemezes dal. A Jailbreak egy lassú, de élvezetes nóta, a KOOKSEVERYWHERE!!! alapja viszont még a Burn It Downnál is gyorsabbnak tűnik. Az I Am ismét egy balladának indul, de a refrén hangszerelése kihozza ebből a státuszból – a Headrest for My Soult viszont nem, ami egy akusztikus gitár alapú dal. A Dreamers aztán újra felpörget, Bruno elég sokat ordibál benne. A Windows jól játszik a verzék és a refrén közti kontraszttal. A Holy Roller kicsit túl sokat merít a Can You Feel the Love Tonightból, a Woman Woman hozza az elvárhatót, a Lie Love Live Love pedig egy fülbemászó refrénnel próbálkozik erős dal lenni, de az igazán csak a végére sikerül neki. A Like People, Like Plastic a Windows-hoz hasonlóan kezeli a dal szerkezeti felépését eleinte, a végére azonban átalakul egy teljesen másik számmá. A zárótétel a Drinking Lightning, ami egy igen lassú levezető, warm pad-szerű alappal és agyontorzított gitárral.

Aaron Bruno ugyan a második lemezre sem lett jobb refrénírásban, de a produkció eklektikusabb lett zeneileg.
2015-ben egy I'm On Fire című balladisztikus dallal felkerültek a csodálatos, méltán népszerű A szürke ötven árnyalata című műalkotás filmzenealbumára.

2016-ban elkészült a mémes dal második verziója, ezúttal klippel megtámogatva, a Run (Beautiful Things). Mindössze annyi történt, hogy az "I am a human being capable of doing terrible things" sorban az utolsó előtti szót lecserélték beautifulra, és lerövidítették a dal "drop" utáni részét.

2018 februárjában érkezett a legújabb anyag, a Here Come the Runts.

Ezt is a címadó dal kezdi, ami egy koncertnyitásnak is kiváló dalnak hangzik, és ez már nem kettő, hanem három jól elkülöníthető, hallhatóan tempóban is különböző részből áll. A Passion acapellával indít, ami egy elég jól fogyasztható alternatív rockzenébe torkollik. A Sound Witness System szünet nélküli folytatása az előző dalnak, az első fele leginkább olyan, mint egy skit, a második része egy felejthető átvezető. A Miracle Man felpörgeti a hangulatot, itt-ott egészen funky. A Handyman egy akusztikus gitár által vezérelt, de nem teljesen visszafogott dal – és amúgy a legutóbbi kislemez és klip.

A Jealous Buffoon kellemes kis nóta, a Seven Sticks of Dynamite egy sok falzettal operáló kissé country beütésű dal, ami a végére kicsit rockba hajlik (tehát tulajdonképpen Kid Rock?). Az A Little Luck and a Couple of Dogs című rövidke átvezető után a Table for One következik, ami óvatosan még egy kis disszonanciával is bepróbálkozik. A My Molasses-ban Aaron egészen meglepően mélyen énekel egy, talán leginkább a Fun.-ra emlékeztető alapra. Ezt a hangulatot helyénvalóan agyonveri a sokkalta awolnationösebb Cannonball. A Tall, Tall Tale újabb, eddig nem hallott gitárhangzást is felhasznál, a The Buffoon egy lényegtelen, cirka kétperces átvezető az utolsó dal előtt, ami a Stop the Train, egy kifejezetten rock alapú szám, határozott lezárásaként a lemeznek - főleg, hogy ez is egy két részre bontható dal, a végére begyorsul.

Általánosságban elmondható, hogy a gitár hangsúlyosabb lett (mind az elektromos, mind az akusztikus), és ismét vannak új zenei elemek.

Az Awolnation, azaz gyakorlatilag Aaron Bruno egymaga – és egy-két zenész mellette, csak hogy turnézni is tudjon a dalaival – láthatóan egy fejlődőképes projekt, ami az eddigi három lemez alatt tudott egészen különböző szerzeményeket termelni.

Budapesten eddig két alkalommal jártak, 2013-ban a szép emlékű Zöld Pardonban és a 2015-ös Szigeten, de egy friss lemezzel még feltűnhetnek idén újra. Mi várni fogjuk őket.

Előző zenei cikkünk:
Tánc/zene - Lindsey Stirling munkássága