Az előző cikkemet azzal kezdtem, hogy a kilencvenkettedik tehetségkutató elindításának igen ritkán van értelme, de hogy, hogy nem, ismét egy ilyen műsorból indult ember munkásságával futottam össze. Nézzük meg, miféle tehetséget sikerült kutatni mai főszereplőnk, James Arthur személyében!

James Arthur egy 1988-as születésű angol srác, akinek kétéves korában elváltak a szülei; ezután 14 éves koráig édesanyjával élt egy Redcar nevű településen (óangol és óészaki szavakból ered a név, vörös vagy nádas mocsárra utal) és Bahreinben (!), de miután mostohaapja otthagyta őket, félig árvaházban, félig édesapjánál nevelkedett.

Ezután zenei útkeresése közepette megjárt több zenekart is. Volt köztük jól emészthető pop-rock (Moonlight Drive), kicsit lightosabb, alternatívabb rock (Cue the Drama), szintetizátorral fűszerezett néha-már-metal (Save Arcade, ők két EP-t ki is adtak) és egy indie, inkább popzenei jellegű (Emerald Skye).

2011-ben jelent meg először a saját nevével fémjelzett zene: az akusztikus Sins by the Sea című album. Ezután a pop/soul irányú The James Arthur Project és az egyéb stílusokat funk rockkal vegyítő The James Arthur Band EP-i érkeztek.

De a nagy áttörést számára az X-Faktor hozta meg, amiben amúgy nem volt könnyed menetelése az első helyezésig. Ráadásul a műsorban plágiummal vádolták meg: a Sexy and I Know Itnak nagyjából a Noah Guthrie-féle verzióját játszotta (amit történetesen azóta nálunk az Inverz Duó továbbgondolt), aki viszont nem lett megemlítve, így ez James saját feldolgozásának tűnt. Később azzal védekezett, hogy nem érti, miért kellett volna kimondania, ami evidens. (Egyébként ugyanebben a szériában szerepelt az azóta a Ghost című dalról ismerhető Ella Henderson.)

Első, és talán azóta is legnagyobb slágere a tehetségkutatóban elhangzó „nyertes dala” lett, amit még aznap kiadtak, mikor megnyerte.

Ami nem mellesleg egy feldolgozás:

2013 novemberében napvilágot látott első lemeze, a teljesen váratlan című James Arthur. Hallgatva ezt az albumot kifejezetten az az érzésem volt, hogy nagyjából korrektek a dalok, a produceri iparosmunka tisztességes, sőt, akadnak tényleg kiemelkedő tételek (alant a legszimpatikusabb), viszont az egyébként jó képességű James kissé – bár nekem is furcsa ezt a szót használni rá, de – egysíkú hangja mégis kissé lehúzza az összképet.

A következő évben kijött az All the World’s a Stage címet viselő mixtape-je, amin elkezdett belekóstolni a rap világába. Ezen szerepelt egy Follow the Leader című dal, amivel sikerült némi port kavarni: a szám tartalmazott egy sort („fel fogom robbantani a családod, mintha terrorista lennék”), ami miatt az erőszak népszerűsítésével vádolták. Emellett egy Micky Worthless nevű sráccal is összebalhézott zeneileg (mármint diss trackeken keresztül), és „kibaszott queer”-nek nevezte a Hey Mickey-ben; ezért meg természetesen az LMBTQ közösség haragudott meg rá, kicsit furcsa módon az egyébként nem tipikusan a maszkulinitás mintapéldája James-t egyenesen homofóbnak titulálva. Még ugyanebben az évben volt egy egészen jól sikerült kis kollaborációja Rymezzal.

2016 szeptemberében járt nálunk is, a Dürer Kertben adva dupla koncertet.

Ez nagyjából egy hónappal a következő sorlemeze, a Back from the Edge megjelenése előtt történt. Az albumnak húzótétele a címadó dal, ehhez a többinek sajnos nemigen sikerült felérni.

2017-ben ismét featuring szerepben tündökölt: Machine Gun Kelly albumán működött közre egy track erejéig (ami kiérdemelte, hogy kiemeljük ide).

Idén érkezett a You című nagylemeze, ami egy elég vegyes anyag lett. A címadó dalnál a Blink-182 dobmágusa, Travis Barker lett behívva közreműködőként, csak az teljesen érthetetlen, hogy ez miért nem lett kihasználva (és minek a dalban egyáltalán tapsot használni, ha behozod az élő dobgépet?). Egy párszor sajnos némileg aláássa a dalokat a fölösleges falzett (ld. Finally Feel Good, Marine Parade, Car’s Outside, Breathe…), de mindenképpen változatossá teszik az életművet, az összképet a hip-hop beütésű darabok (pl. a röviden csak If We Can Get Through This We Can Get Through Anythingnek keresztelt szám). Ami meglepő, hogy a lemez idővel nagyon akusztikus/balladisztikus irányt vesz (Quite Miss Home, Sad Eyes, Homicide Love… - ezekből kiemelném hangszerelésében a Maybe-t és a Falling Like Stars-t), az embernek kifejezetten olyan érzése van, hogy „biztos, hogy ez ugyanaz a srác még mindig, aki pár számmal ezelőtt még rappelgetett”? Egyébként még a slágermaestro Max Martin is közreműködött egy dal erejéig, ez történetesen az első kislemez, a Naked – de meglepő módon nem a legerősebb tétel a 17-ből (ellenben egyetemes példája a tisztességes iparosmunka kifejezésnek).

James Arthur finoman szólva sem mindig a legerősebb popelőadó ugyan, de mindenképpen egy markáns, különleges, ezer közül felismerhető hang; és ami igazán nagy előnye, hogy ezt élőben is tudja használni.

Utóbbi kijelentésről meggyőződhet bárki, ha elmegy valamelyik koncertjére – tudjuk ajánlani erre a célra a februárban esedékeset a Barba Negrában. Ugyanis ez az ember JÖN.

Ha pedig új anyaggal érkezik, nem leszünk restek beszámolni róla.

Előző zenei cikkünk:
Legyen tánc! - Lindsey Stirling