Az ASMR (Autonomous sensory meridian response) az az indegrendszeri visszajelzés, amit a bőrünkön, tarkótól kiindulva lefelé eufórikus, bizsergető érzésként tapasztalunk bizonyos hangok hatására és az pihentető hatást gyakorol az elménkre. Ha te is felettébb nyugtatónak találod az olyan ASMR videókat, mint amikor ACÉLGYAPOTOT dörzsöl valaki a mikrofonba, vagy jól esik 45 percen keresztül hallgatni, ahogy valaki egy szappant farigcsál, akkor amellett hogy egy beteg állat vagy, és orvoshoz kéne fordulnod, a mai játékunkat neked találták ki.

Viccet félretéve, a Ninja Theory már bizonyította mire képes, mikor elkészítette személy szerint egyik kedvenc szériám újragondolását, a DMC: Devil May Cry játékot. Ugyan kissé megosztó lett, mivel stílusban erősen elüt az elődöktől, de nagyon jó érzékkel pumpáltak friss vért a sorozatba és hoztak létre egy ütős játékot. Így nem kis izgalommal nyugtáztam a hírt, mikor bejelentették új játékukat, a Hellblade: Senua’s Sacrifice-t.

A játék a kelta/skandináv mitológiai világba kalauzol minket, amit a pict törzs egyik tagja, Senua szemszögéből figyelhetünk. Főhősnőnk szerelme, Dillion életét veszti, mikor a vikingek megtámadják falujukat, ezért Senua alászáll a skandináv pokolba, hogy visszahozza párját az élők világába. De a fantasy cselekmény csak a felszín, a játék közben a pszichózis tüneteit tárja elénk audiovizuális megoldásaival, amiben szakemberek és betegek voltak az alkotók segítségére. Nem ez az első játék, aminek egy mentális betegség érzékeltetése a célja, de az egyik - ha nem a legjobb. Egyrészt a 3D hanghatásoknak köszönhetően, amit kötelező egy jobb fejhallgatón keresztül fogyasztani, másrészt eredeti puzzlefeladatok és látványvilág teszi egyedivé. De mielőtt jobban belemerülnénk, nézzük a grafikát.

Amellett, hogy a környezet eszméletlen részletesen kidolgozott, különösen nagy hangsúlyt fektettek karakterünk arcmimikájára, amivel Melina Juergens mesteri munkát végzett. Gyakran felmerülő téma, hogy milyen kevés a női főszereplő filmekben és játékokban egyaránt, Senua is mutatja milyen jogtalanul; törékeny és sebezhető karakterével könnyű azonosulni, miközben szembeszáll félelmeivel. A fényekre és egyéb effektekre, mint pl. a tűz, sem lehet panasz. Igaz, ezt a filmszerű látványt némi csalással sikerült elérni, ugyanis a játék javarészt teljesen lineáris, egyetlen hub van a játék közepén, ahol egy kicsit szabadabban mozoghatunk. Ami a játékmenetet illeti, semmilyen HUD nincs, semmi sem zavarja, hogy maximálisan beleéljük magunkat a játékba, és a kezünket sem fogják. Tutorial egyáltalán nincs, ugyanakkor a játék kellően intuitív, nagyon egyszerű az irányítás és a harcrendszer, minden adja magát. A hangok a fejünkben folyamatosan beszélnek hozzánk, a játék legvégéig (erről akaratlanul is az ASMR videók jutottak eszembe), amitől egyrészt feláll a játékos hátán a szőr, másrészt tippeket is adnak az akadályok leküzdésére. A logikai feladatok alapvetően egyszerűek, de meg kell tanulni a logikájukat megoldásukhoz. Néha szimbólumokat kell keresnünk, amit csak akkor találunk meg, ha a környezetünk egy részletét a megfelelő szögből nézzük, máskor manipulálnunk kell a pályarészeket, például egy leomlott híd a helyére kerül, ha azt a megfelelő kapun keresztül nézzük.

A feladványok között pedig harcokba keveredünk. Hatalmas fegyverarzenál nincs, minden fegyverünk egy kard és egy tükör, de az egyébként kevés mozdulatot nagyon látványos kombinációkban lehet ötvözni, igen folyékony és pörgős a harc. Igaz elég kevés fajta ellenféllel találkozunk, és néha hosszabbnak érződnek a küzdelmek a kelleténél. Ha maga a harc mechanikája tetszik, akkor nagyon élvezetes, egyébként kicsit unalmassá válhat. Ugyanakkor megfelelő kihívást jelentenek, és a bossfightok is rendben vannak. A végigjátszás első harmadában kicsit az volt az érzésem, hogy jó-jó, de ha végig ilyen repetitíven váltakoznak a harc és logikai részek, akkor egy könnyen feledhető darabbal van dolgunk. Erről viszont szerencsére szó sincs, egyrészt nagyon jól kombinálták az alap játékelemeket, másrészt folyamatosan építkezik egészen a tetőpontig, újabb elemeket bevonva a repertoárba. Elsőre nem tűnik igazi horrorjátéknak a Hellblade, pedig pont hogy az. Itt nem a jumpscare-ek ijesztgetnek minket, hanem folyamatosan uralkodik el a félelem. Senua egyre szörnyebb dolgokon megy keresztül, miközben sötét labirintusokban bolyongunk, vaksötétben bujkálunk a fülünkbe lihegő szörnyek elől, vagy éppen a lángok elől menekülünk. A hangulat nagyon nyomasztó, amit tovább fokoz az, hogy karakterünk karját borító sötétség minden halál után tovább terjed; ha eléri a fejét, végleges halált okoz, és kezdhetjük elölről a játékot. Ezt tovább fokozza a zseniális soundtrack, amit a DMC után el is várhattunk.

Összegezve egy nagyon jó pszichológiai horrort kaptunk, élvezetes történettel, végén egy csavarral, aminek egy érdekes aspektusa, ahogyan a játék szemléltetni tudja a pszichózisban szenvedők tüneteit. A játékmenet viszonylag rövid, 8 óra körüli, viszont ennek köszönhetően nagyon átgondolt végig. A műfaj kedvelőinek csak ajánlani tudom.  

Előző játék cikkünk:
NOSZTALGIA A KÖBÖN Shadow Tactics: Blades of the Shogun