Először is kezdjük a felszereléssel;

Szükségünk lesz két fegyverre:

Ebony/Ivory

Ha ez kevés lenne:

Továbbiakban szükségünk lesz: egy pár acélbetkós bakancsra, bőrszerkóra, mert abból sosem elég, kell egy csipetnyi flegmaság, legyél 20 év körüli és persze nem árt, ha Édesanyád angyal;

Édesapád pedig – ironikus módon – egy démon;

Jó, ha van egy démon náci bátyád; (aki természetesen utáljon – mert miért ne –)

A végeredmény pedig:

A Capcom – és a Ninja Theory – újra elővette régi sikersorozatát, hogy újabb bőrt húzzon le Dantéról, a démon harcosunkról. A DmC nem egy számozott rész, mint a többi. Ennek pedig egyszerű oka van, ami nem más, mint az, hogy csináltak egy rebootot a játékról. Persze erről többen vitáznak, hogy nem reboot, csak egy előzmény rész. Ez a játék ízig-vérig japán hack and slash. Kifogyhatatlan lőszer, durva kombó variációk, iszonyatosan pörgő események, és a pályák végén a tipikus japán értékelés és pontkiosztás.

Itt biztos sokaknak felmerül a kérdés, mik is lehetnek azok a betűk?! A válasz igazán egyszerű; minden pálya végeztével kapunk osztályzatokat, szám szerint hármat. Stílus, idő, „befejezés” – vagy legalábbis így tudnám nyersen fordítani ezt, egyébként azt jelenti, hogy hány százalékban szedtél fel mindent a pályán, és mennyi rejtett cuccot találtál, illetve szereztél meg. Stílus pontunkat úgy tudjuk növelni játék közben, hogy minél több kombót viszünk be, annak minél több variánsával. A másik kettő szerintem egyértelmű. A pontokat fejlesztésekre tudjuk felhasználni, illetve képességek vásárlására, stb.

A történet nem egy nagy durranás, de a DmC sorozatnak amúgy sem ez volt a legerősebb oldala. Dante egy magának való srác, darkos flegma stílusával zabálja a nőket, és szarik az életre, se életcél, se tervek. Két bulizás között – vagy éppen alatt – kinyír több démont is. Majd rátalál Kat, aki amolyan médiumféle, és általa találkozik azzal a szervezettel, ami szintén a démonok ellen harcol. Ennek a vezére a bátyja – amiről Dante nem tud eleinte – és arra kérik Dante-t, hogy az összes démonvezérrel végezzen. Itt jegyezném meg, hogy az nagyon tetszett, ahogy a démonokat beépítették a világunkba, minden vezér egy-egy fontos ember, politikusok, riporterek, stb., elég durva társadalomkritikára vetít rá a játék.

A pályák nagyon változatosak és hangulatosak. Nagyon tetszett a hirtelen atmoszféra váltás egy-egy démon felbukkanásakor.

Ami egyébként elég sokszor előfordul, mert Dante a démonvilág Pengéje. Egyszóval mindenki ki akarja csinálni.

Karakterünk örökölt bőven anyjától és apjától is. Ugyanis antihősünk egy amolyan félvér hibrid. Épp ezért utálja mind a két világ. Pontosan azért, mert félnek tőle, túl erősnek tartják, bár angyalok nem igazán támadják, itt a démonok próbálnak drasztikusan lépni, ami nem is csoda, mivel elég rendesen szívatja őket. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire eltalálták ezt a Dantét az előző szériákhoz képest. Vagány, flegma, szókimondó egy igazi odabaszós kararakter.

Személyes kedvenc trailerem:

Végezetűl beszéljünk a zenéről. A Ninja Theory a Capcom segítségével egy váratlant húzott, és felkérték a Noisia-t, hogy szolgálják ki a fogyasztók igényeit valami pörgős cuccal, ami sikerült is. Iszonyatosan jó zenét küldtek alá, tipikus DmC világnak való pörgős, bulizós aláfestés, nélküle már el sem tudnám képzelni a játékot.

Jó ötlet volt még egy bőrt lehúzni a Devil May Cry sorozatról? Abszolút! Sőt, olyannyira, hogy nekem sokkal jobban tetszett az előző részeknél, bár bevallom, nem játszottam velük sokat. Mindenkinek ajánlom, akinek esetleg kimaradt és vacillált rajta. Ha PC-n játszol, jobban jársz, ha kontrollerrel nyomod, bár egyébként az egér-billentyű kombinációt is könnyedén meg lehet szokni.