Az idei nyár egyik, ha nem a legnagyobb dobása fővárosunkban a Sziget Fesztivál volt. Ezúttal mi is kinéztünk, méghozzá a szombati napon, íme, egy kis élménybeszámoló.

Aznapi első koncertünk nagyjából értelemszerűen a Quimby volt a – júliusban elhunyt Dan Panaitescuról elnevezett – Nagyszínpadon. Így, face to face most láttam őket először, szerintem remekül hozták az elvárhatót. Érdekesség, hogy ugyan többnyire két énekessel dolgozik a zenekar, volt egy dal, amiben Kárpáti Dódi trombitás került mikrofonvégre. Engem egy dolog lepett meg igazán, hogy nem szólalt meg A Dal, Az A Bizonyos, a Most múlik pontosan. Na, nem mintha ragaszkodtam volna hozzá, bőven jó volt a Sehol se talállak vagy épp a Halleluja, csak mintegy biztosra vettem, hogy majd felcsendül.

Következő állomásunk ugyanezen a helyszínen volt a Bring Me the Horizon. Én ugyan személy szerint nem vagyok nagyon nagy rajongója Oli Sykes-ék munkásságának, de amit hallottam tőlük eddig, az jónak tűnt.

Stúdióban legalábbis.

Ugyanis élőben már kicsit problémásabb a helyzet. A hangszeres zenészek még rendben vannak, ők bár viszonylag kevés interakcióval, de abszolút profin teszik a dolgukat. Sykes-ot viszont nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán énekesnek titulálnám, maradjunk inkább a „hangadó” kifejezésnél. A screamelősebb részek még működtek, de pl. a (fülbemászó, hiszen négyakkordos) Throne, ami lényegében végig éneklős, nagyon rosszul szólt tőle. A közönség viszont így is lelkes volt, szóval lehetett volna énekeltetni őket többet…?

Első terv szerint az izlandi illetőségű Sigur Rós-t szándékoztuk meghallgatni, aztán úgy volt, hogy változik a terv, de végül lényegében végighallgattuk az ő koncertjüket. Nagyjából arra számítottam, hogy eléggé altatós lesz, de a jó fajtából. Ehhez képest volt egy pont, amikor egyszer csak mintegy felharsant a zenekar, és olyan érzésem volt, mintha a keverőpultban pánikszerűen vették volna vissza a hangerőt – mintha ők sem számítottak volna erre. Az eleje tényleg lightosabb volt, de a végére egészen belelendültek. Összességében ezt is jó élmények könyveltük el.

A nap húzóneve egyértelműen a Muse volt. Nem véletlenül.
A koncert a Psychóval kezdődött (illetve annak Drill Sergeant címre hallgató intrójával), ami elég hatásos indításnak bizonyult. Ezután visszavándoroltunk az időben a Plug In Baby-vel, majd lineárisan előrehaladva jött… Igazából az egész setlistet nem is sorolnám fel, lényeg, hogy belefért jó pár dolog a legutóbbi, Drones című albumról (például a szimplán háttérből bejátszott címadó dal), de megfelelően volt válogatva a többi lemezről is egy s más. Matt Bellamy egyébként – aki néha megszabadult a gitárjától (Uprising, Starlight), rábízva a munkát a negyedik tagra, Morgan Nicholls-ra – megkockáztatom, hogy 100%-osan, vagy ahhoz nagyon közeli értékkel énekelt végig a koncerten (mintegy jó példaként akár az említett Oliver, akár Rihanna előtt), de természetesen Chris Wolstenholme és Dominic Howard is profi munkát végzett (például a Munich Jamnek nevezett kis performanszukban). Ugyan nem újonnan találták ki, de továbbra is tökéletes ötlet a befejező számként használt Knights of Cydonia intrójaként Morricone harmonikás dalát játszani.

Levezetőként Róisín Murphy-re néztünk el, ha már egyszer kapott némi helyet nálunk is korábban.
Kicsit nehezen volt értelmezhető néha az, ami a színpadon zajlott. Egyfajta „discount Lady Gaga” feeling is volt, másrészről meg időnként eleve furcsa a zene (bár a végére lényegében ezt is megszerettük egy kicsit). Az ő hangjával a legnagyobb sikert elért dal a Sing It Back, de az igazán híres, remix verziója nyilván nem illett volna be a repertoárba, így egy laza húzással az Exploitation című dalba operálták bele, a közönség ezt pedig egy nagyszerű együtt énekléssel honorálta. Egyébként a 13 számból 4 (és két fél) a Moloko-diszkográfiából származott, ami maximum azért meglepő, mert van már elég szerzemény Murphy szólómunkásságában ahhoz, hogy kitelítsen egy koncertet, bár nyilván sokan még előző formációjából kedvelték meg, így nem árt néha visszatekinteni (nekem mondjuk így is soknak tűnik arányaiban véve).

Ez volt számunkra a Sziget idén, meglátjuk jövőre mi lesz a helyzet, a 2017-es eseményt sokan már most visszaigazolták, és elindult a diskurzus, hogy kiket kéne elhívniuk Gerendaiéknak.
(Én amúgy a Linkin Park-ötletet osztom, csak kérdés, hogy mennyire lehetséges, illetve miket játszanának el.)

Találkozunk jövőre ugyanitt!

Előző zenei cikkünk:	Következő cikkünk:
Isteni zene - Akkor és most a Skillettel	Már nem kell sokat várnunk az igazi VR horrorra