A 43. születésnapját e hónapban betöltött ír származású Róisín (ejtsd kb. rósín) Murphy az elektronikus popzene egyik kiemelkedő alakja. Pályája kezdetén a Mark Brydon producerrel közös Moloko formációt erősítette, 2004 óta pedig szólókarrierjét egyengeti.

Brydonnal 1994-ben egy buliban ismerkedett meg, és az akkor elhangzott első mondat, Murphy ismerkedős szövege lett az első albumuk címe is. Az együttes nevét a Gépnarancs című (filmként Mechanikus narancsnak fordított) regényből vette – egyébként oroszul tejet jelent.

Érdekes tapasztalás volt meghallgatni ezt a bizonyos Do You Like My Tight Sweater? lemezt jelen cikk okán. Eleve van rajta öt, negyven másodpercnél nem hosszabb átvezető, amik elég értelmetlenül hatnak. Az elsőszámú problémát a dalok hosszában találtam (egyébként korábban az Underworldnél ez már előfordult). A Fun For Me, a Day for Night, a Ho Humm, a Boo, vagy akár a Moloko legelső kislemeze, a Where is the What is the What is in Why?, mind egész korrekt (bár néha túl monoton) dalok, de túl vannak húzva. Van két nem kevesebb, mint hét perces dal is, a Lotus Eaters és a Party Weirdo, utóbbinak kifejezetten jót tett volna, ha pont fele ilyen hosszú. Az mindenképpen pozitív, hogy nem mindig vették magukat komolyan; ez az egyetlen komolyabb előnye a Dominoidnak. Az egészen atmoszférikus, és nem is túlnyújtott Butterfly 747 még egy jó pontja az albumnak, illetve az önmagukra nem is emlékeztető Killa Bunnies. Az amolyan Portishead-jellegű, szimpatikus módon elvont, jól fűszerezett I Can’t Help Myself lett a szubjektív favoritom.

Ugyan általánosan sem a kislemezek, sem maga a nagylemez nem ért el igazán nagy sikereket, a Fun for Me – köszönhetően annak, hogy bekerült a Clooney- és Schwarzenegger-féle Batman-filmbe – egészen a negyedik helyig kúszott fel a jelenleg Dance Club Songs néven ismert amerikai toplistán.

A következő lemez 1998-ban érkezett, az I Am Not a Doctor. Ezen már rajta volt az a bizonyos dal, ami a Molokóról beugrik az embereknek, de nem az a bizonyos verziója. Az eredeti ugyanis csak egy 45. helyet tudott kisajtolni a brit kislemez-toplistából.

A Boris Dlugosch által remixelt verzió viszont nemzetközi siker lett, az angoloknál pedig egy ezüst státuszt is kiérdemelt (ez a minősítés egyébként csak náluk létezik, az aranylemez alatt található eggyel). Azonban ez nem felkérésre készült, egyéni akció volt, viszont a sikerre való tekintettel felkerült a következő albumra, a 2000-es Things to Make and Do-ra bónuszfelvételként. Ezen a lemezen már önmaguktól is sikerült Murphy-éknek egy slágert gyártani, egy lényegesen több élő hangszert alkalmazó dalt: ez volt a The Time is Now.

Az új hangzású nagylemez platina lett, és végképp felhelyezte a zenei térképre a Molokót. 2003-ban jelent meg következő lemezük, a Statues, ezen még szerepelt két, ugyan szerényebb eredményű, de még slágernek tekinthető dal, a Familiar Feeling és a Forever More (ezeknek is meglehetősen hosszú az albumverziója). Ezután viszont Róisín Murphy és Mark Brydon kapcsolata véget ért, és egy turné után az együttes története is.

Murphy szólókarrierje igazából már a Moloko közben elkezdődött, de eleinte csak egyszeri kollaborációkban merült ki, mint pl. a Dlugosch-sal közös Never Enough.

Matthew Herberttel (aki korábban készített az együttesnek remixeket) kezdett el dolgozni 2004-ben az első saját lemezén, az összes korábbi Moloko-albumot is jegyző Echo nevű kiadónál. A dalok először három EP-n jelentek meg (Sequins 1, 2 és 3 – ez a szó, ami egyébként flittereket jelent, ugyanúgy ejtendő, mint a „sequence”, azaz sorozat, tehát egy szójátékkal oldották meg a címadást).

Az album Ruby Blue néven jelent meg 2005 közepén. Eléggé experimentálisra sikerült, főleg az első, Leaving the City című dal dolgozik erős diszharmóniákkal, de az utána következő Sinking Feeling vagy a későbbi Off On It sem kevésbé elvont. Előbbi és a (Flatley is megirigyelné a címet) Night of the Dancing Flame kicsit retrós vonalon mozognak; a két kislemezes dal, a Sow Into You és az If We’re In Love már kevésbé, és ugyan feelingben jók, de egyébként koránt sem elég átütőek. Két ballada is található rajta, a kicsit túl hosszú Through Time, és az optimálisabb, de érdekes módon a lemezről kilógó The Closing of the Doors.  Személy szerint a nem túl izgalmas, de alapvetően okénak tekinthető címadó dalt emelném ki, a maga furcsa módján működőképes Ramalama (Bang Bang)-et, és a szintén túlhúzott, de még így kiemelkedő Dear Diary-t. Érdekesség, hogy a lemezen felhasználták pl. dísztárgyak, kozmetikumok zörejeit is.

A Ruby Blue nem lett átütő siker, bár a kritikusoktól többnyire pozitív visszajelzéseket kapott. A következő megálló a 2007-es Overpowered volt, ami (főleg a címadó dallal) már jobb helyezéseket ért el. Az elkövetkező évek hiátus-időszaknak tekinthetőek, bár egy-egy dalt megjelentetett ekkor is.

2014-ben érkezett egy teljesen olasz nyelvű EP, a Mi Senti – úgy, hogy Murphy egyébként egy szót nem beszél olaszul. Következő évben jelent meg a Hairless Toys, ami a jó kritikák ellenére alig karcolgatta meg a toplistákat.

Így érkeztünk el napjainkig: július 8-án jelent meg a Take Her Up to Monto, a negyedik stúdióalbuma. 47 perc, 9 dal, átlagban 5 percesek, ami még tűréshatár. A Mastermind egy kicsit hosszú, de alapvetően jó kezdés, aztán a kicsit filmzenés, kicsit énekben duffy-s Pretty Gardens, a két részből álló Thoughts Wasted, a táncalapnak is optimálisan hangzó Lip Service, valamint az első kislemezként megjelentetett Ten Miles High mind egészen jól sikerült dalok. A lemez második része már kevésbé izgalmas, a Whatever, a túl hosszú Nervous Sleep, a Sitting and Counting leginkább betépett altatók, a Romantic Comedy meg inkább egy töltelék.

Merem állítani, hogy így 2016-ra kiforrott ez a Róisín Murphy nevű produkció. Szóval csak így tovább, sok sikert neki ezúton is a továbbiakban!

Tl;dr verzió: Róisín Murphy fura.

Előző zenei cikkünk:	Következő zenei cikkünk:
182 problems, but the Blink ain't one - Akkor és most a Blink-182-val	Does it djent? - Akkor és most a Periphery-vel