Nem sokkal azután, hogy a Bosszúállók-csapat elszenvedte megsemmisítő (de legalább is megfelező) vereségét a vásznon, egyre komolyabban körvonalazódni kezdett egy lehetséges sorozat két, addig kevés szerepet kapott karakter bemutatására.

Ezzel kapcsolatban 2018 második felében érkezett a hír, hogy Kevin Feige [fájgí], a Marvel filmes univerzumának mindenhatója személyesen fogja felügyelni a megfelelő kontinuitást. 2019 januárjában megtalálták az akkor még „(A) Vízió és a Skarlát Boszorkány” munkacímen futó sorozat vezető íróját, Jacqueline Schaeffert, aki egyébként a Marvel Kapitányban és a Fekete Özvegyben is közreműködött. A végleges WandaVízió címet (Feige ötlete alapján) áprilisban kapta meg a széria. Akkortájt volt egy kis felháborodás, hogy mennyire buta egy címadás ez, de Schaeffer biztosította az embereket, hogy ha látják a kész produktumot, rájönnek, hogy indokolt volt. Illetve beharangozták, hogy először fog elhangzani a Skarlát Boszorkány kódnév Wandához, ami eddig nem történt meg a filmes univerzumban. Ezenkívül kiderült, hogy az epizódok hossza nagyságrendileg harminc perc lesz.

Mikor 2019 novemberében elkezdődött a forgatás, Big Red fedőnéven futott a sorozat (itt jegyeznénk meg, hogy hivatalosan „mini-series”, mivel előre tudható mennyiségű epizódból áll, és van konkrét eleje-vége – ettől függetlenül a sorozat szót fogjuk rá használni jelen szövegben). Minden egészen flottul ment, míg nem jött a pandémia 2020 márciusában. Ugyan a munkálatokat nem sokáig vetette vissza (nem volt egy egész hónap), de a színészeknek nem volt egy túl kellemes élmény, Bettany például kifejezetten nem szerette, hogy a kötelező biztonsági előírások miatt amíg nem ment a forgatás, mindenkinek vissza kellett vonulnia a lakókocsijába, és így elmaradtak a baráti pillanatok. Novemberre befejeződtek a munkálatok (a végén Olsennel már egyúttal a Dr. Strange második részét is forgatták). Végül az első két rész feltöltésével hivatalosan is útjára indult a sorozat a Disney+ keretein belül, hetente megjelenő új részekkel – ezt a formátumot kifejezetten a The Mandalorian inspirálta. Ezáltal kezdetét vette a Marvel Filmes Univerzum (avagy MCU) negyedik fázisa.

Minden epizód valamilyen klasszikus tévés kifejezésről kapta a címét, mégha nem is egyértelmű mindegyiknél (ki fogunk térni rá).

A széria első része rögtön belevág a közepébe, a Filmed Before a Live Studio Audience (Élő stúdióközönség előtt felvéve) visszarepít az ‘50-es-’60-as évek Amerikájába, illetve az akkortájt futó sorozatok világába. Az epizód legegyértelműbb inspirációi a Dick Van Dyke Show és az I Love Lucy. Ez két nálunk kevésbé közismert produkció az adott időszakból, Dick Van Dyke leginkább a Mary Poppins-ból vagy az Éjszaka a múzeumban-filmekből lehet ismerős, Lucille Ball filmográfiájából pedig igen kevés dolog jelent meg magyarul, és az is a WandaVízió nézőinek markáns százaléka előtt nem kevés évtizeddel. Ami érdekesség: ahogy azt a cím indukálja, tényleg közönség előtt vették fel ezt a részt. Elizabeth Olsen (Wanda Maximoff) ettől kifejezetten feszélyezett volt, mivel teljesen máshoz szokott hozzá, de a többi színésznek is komoly kihívást jelentett (talán kivéve a Mrs. Hartot játszó Debra Jo Ruppot).

Rengeteg időt és energiát fektettek a készítők abba, hogy megfelelően legyen megidézve az éra: a színészek kaptak dialektustanárt az akkori beszédstílushoz, illetve le kellett venniük a megfelelő manírokat is, az általában CGI-jal megoldott trükköket „practical effect”-ekkel helyettesítették (azaz fizikailag lebegtették a tárgyakat, ha éppen arra volt szükség), megszenvedtek a korhű dialógusok megírásával, a helyi közönségtől konzerválták a nevetést, a színeket is újra kellett gondolni a fekete-fehér miatt (Paul Bettany-t (Vízió) például kékre festették)… de mindezeknek egy nagyon fura eredménye lett. Azáltal, hogy pontosan igyekeztek megidézni mindent, előhúztak egy olyan időszakot, aminek – nem túl meglepő módon – megvolt a maga helye és ideje. A sorozat elvileg próbálta ezt iróniával kezelni, és itt-ott túl is tolni (a konzervnevetésből például szándékosan van több, mint az indokolt lenne), de összességében ennek a megtekintése néha egészen kényelmetlen. Nyilvánvalóan tud nosztalgiát idézni egy bizonyos közegben (más kérdés, hogy az a réteg mennyire nézi ezt a szériát), de szomorú volt azt látni, hogy kissé „sok hűhó semmiért” lett a feeling – persze lehet, hogy csak azért, mert nekünk nincs meg a megfelelő kötődésünk az alapanyag(ok)hoz, de mindamellett, hogy a befektetett munka megsüvegelendő, nézőként nem volt élményszerű.

Itt még csak röpke pillanatokra derül ki, hogy a prezentált idilli közeg talán mégsem teljesen valóságos, ami a történet építkezésében optimális, viszont kár, hogy nem tudja így kimenteni eléggé a részt a kényelmetlenségből.

A második rész a Don’t Touch That Dial címet kapta, amit anno tévéműsorokban a reklámszünet előtt mondtak (a dial jelen esetben a régi fajta készülékeken lévő csatornaváltó tárcsára utal). Ezen a ponton az ember már hozzászokik a konzervnevetéshez, és alapvetően egy jóval szórakoztatóbb epizódra sikerült, mint az első. Egyben ez gyakorlatilag Paul Bettany jutalomjátéka, mivel Vízió egy történetesen Big Red nevű rágógumi okozta fennakadás miatt „lerészegedik”, és ez abszolút működik, mint örök humorforrás. Lizzie Olsen említette az epizód inspirációjaként a Bewitched című sorozatot, ami azért is érdekes, mert szintén egy olyan széria, ami fekete-fehéren kezdődött, és színesen ért véget. (Eredetileg megpróbálták volna megidézni belőle Elizabeth Montgomery „nose wiggle”-jét, de jelen sorozat Elizabeth-jének ez a mimika sajnos nem ment.) Itt kezd el megfogalmazódni a kérdés, hogy valójában Wanda mennyire ura a helyzetnek és a körülményeknek (már csak azért is, mert egészen meglepődik, mikor végül jól sülnek el a dolgok).

Apró érdekesség, amire szerencsére az internet felhívta a figyelmet: a Beverly nevű karaktert ugyanaz a színésznő játssza, mint az állandóan piszkált Cheritát a Donnie Darkóból. (Illetve a sorozat készítői megemlítették interjúk során a Pleasantville című ‘98-as filmet is, ami arról szól, hogy két fiatal (egy bizonyos Tobey Maguire és Reese Witherspoon) bekerülnek egy ‘50-es évekbeli szitkom világába.)

Nem meglepő módon a harmadik rész a Now in Color (Most már színesben) címet kapta. Ahogy az elsőt elsősorban az ‘50-es, a másodikat főleg a ‘60-as évek inspirálta, ez az epizód két ‘70-es évekbeli műsorból merített (a The Partridge Familyből, az intró pedig egyértelműen a The Brady Bunch-ból). Bár ez a főszereplő páros gyermekeinek érkezésére való felkészülésről szóló rész nem okoz sok örömet alapvetően, megvannak azok a pillanatai, amikkel kapcsolatban az az érzésünk támadt, hogy ennek a sorozatnak igazából kötelessége lenne működni. Vannak benne kifejezetten jó ötletek, és nem sajnálták rá az időt/energiát/pénzt, hogy legyen is belőle valami. Akad itt pszichothriller momentum, bonyolódik a kérdés, hogy Wandának tényleg mennyire van kontrollja minden fölött, Vízió kezd gyanakodni dolgokra, és még a kép felbontása is vált, amikor szükség van rá. És valahogy mégsem hasít igazán.

Így ezen a ponton már nagyon időszerű volt valami váltás.

Ami meg is érkezett a negyedik résszel, a We Interrupt This Programmel (Megszakítjuk adásunkat). Kikerülünk a WandaVízió sorozat berkeiből, és megismerjük a Marvel Kapitány első részében még gyerekként látott Monica Rambeau-t (Teyonah Parris), aki visszatér a Bosszúállók: Végjátékban történtek okán, valamint az A Hangya és a Darázs Jimmy Woo ügynökét (Randall Park). Őket küldik ki a Westview nevű városka határára, hogy nézzenek utána az anomáliáknak. Ehhez a csapathoz és – mivel S.H.I.E.L.D. egy ideje már nincs, van egy új betűszavunk – a S.W.O.R.D. helyi kirendeltségéhez csatlakozik a Thor-filmek Darcy Lewis-a (Kat Dennings). A korábbi Marvel-termékek kisebb karaktereit behozni egy jó húzás, és főleg eléggé rajongóbarát (ez már az A SHIELD ügynökeiben is működött Siffel és Nick Furyval), pláne, hogy kifejezetten szerethető figurákról van szó. Illetve ha már „fanservice”: Jimmy megtanulta a kártyatrükköt, amit Scott Lang mutatott neki a korábbi filmben, és mivel a sorozat karakterei is ugyanúgy kívülről nézik a WandaVíziót, mint mi a valós világban, eléggé sokat lehet metázni, és ezzel a lehetőséggel bőven éltek is az alkotók (ez a „reddit megidézése” a következő részben is megy tovább). Lényegében ebben az epizódban megkaptuk az update-et, hogy míg a WandaVízió műsor futott, mi történt a külvilágban, és ez megadta a nagyon szükséges új lendületet a sorozatnak, egyúttal elkezdett megválaszolni egy-két kérdést. Meg persze felvetett újabbakat, amik az említett meta okán a sorozatbeli karakterektől el is hangzanak (pl. hogyan lehet Wandának ekkora ereje, mikor legutóbb még csak annyit láttunk tőle, hogy bele tud mászni egy-két ember fejébe, és tud tárgyakat reptetni). Jac Schaeffer (többek között) a Végtelen matrjoska sorozat Alan’s Routine című részét említette inspirációként – ez egy olyan epizód, aminél az ember az elején elgondolkodik, hogy „várjunk csak, jó sorozatot nézek épp?”, mivel jelen esetben is elég drasztikus a váltás. A probléma igazából csak annyi, hogy az első három részt akár lehetett volna akár egybe is gyúrni, mert ebben megkaptuk az információt róluk, sőt, volt, hogy újranéztük a szereplőkkel a korábban már látott jelenetet.

Érdekesség, hogy amikor lényegében áttörik a negyedik falat, akkor konkrétan áttörik négy fal.

Az ötödik rész az On a Very Special Episode… címet viseli. Így jelezték régen a sorozatokban az olyan epizódokat, amik necces témával foglalkoztak (abortusz, rasszizmus, narkotikumok, stb.). Ebben az esetben a halál és az élet nehezebb pillanatainak túlélése kerül elő (a gyerekek, Billy (Julian Hillard) és Tommy (Jett Klyne) felnövésén keresztül). A rész egyik fő inspirációja a Bír-lak sorozat, ami azért vicces helyzet, mert ez volt az, amivel Lizzie nővérei, Mary-Kate és Ashley Olsen befutottak még gyerekszínészként (de Kevin Feige esküdött rá, hogy ez a kissé meta helyzet nekik sem esett le elég sokáig). Emellett hatott még rá a Családi kötelékek, a bevezető dal pedig egyértelműen hajaz a – nálunk be nem mutatott – Growing Pains-ére.

Általánosan elmondható, hogy egyre inkább nő a feszültség, főszereplőnk egy rövid időre még el is hagyja Westview határát (és megjelenik a már régen hallott szokóviai akcentusa). A sorozat igyekszik beállítani eközben a preferenciáit:
× Wanda az alapvetően nem rosszindulatú, csak szenvedő, meg-nem-értett hős
× a még nem említett Tyler Hayward (Josh Stamberg) a vele szemben álló, inkompetensen, rosszul és agresszívan direktorkodó rosszfiú
× a Monica-Darcy-Jimmy hármas pedig a megfelelő oldalon álló, logikusan gondolkodó, érdemi megoldásra törekvő jó arcok.

Viszont a sorozat preferenciáinak nincs igaza, ahogyan a karaktereknek sem. Hayward egy rossz vezető, de azt is meredek lenne állítani, hogy nincs egysmásban igaza, Wanda szenvedhet bármennyire, attól még morálisan elfogadhatatlan, amit tesz, Monica pedig szimplán csak túltolja a hősködést. Az itt már kezd egyértelművé válni, hogy a filmes univerzum Wanda Maximoffja közeledik a képregényes verziója felé, és senki a jelenlévők közül közelébe sem ér az erejének – az meg már a Polgárháborúban előkerült, hogy Víziónál erősebb. Van egy pont, ahol felmerül, hogy nincs-e bármiféle szuperhősös kódneve Wandának, és kiderül, hogy eleddig nem hogy nem hangzott el a filmekben, hanem még meg sem kapta a Skarlát Boszorkány titulust. Illetve, ami még fontos: először tűnik úgy, hogy Agnes (Kathryn Hahn), aki sokáig csak egy bosszantó szomszéd volt, talán tovább lát a szerepénél.

Csak mert metából sosem elég: Vízió megemlíti, hogy a gyereknek esti meseként megpróbált Charles Darwint felolvasni – nos, Bettanynek már volt alkalma az említett úriembert játszani.

A féltávon túl, már egészen tisztázva a külvilág és Westview egymáshoz való viszonyát érkezett az All-New Halloween Spooktacular! (nem igazán lefordítható) című rész. Egyetlen sorozatot emeltek ki igazán inspirációként ennél, a Már megint Malcolmot. Az előző rész végén megjelent karakter lényegében próbálja a nézőkben felmerült kérdéseket közvetlenül feltenni Wandának, de az eredménye nem sok (viszont a figurát meglehetősen gyanússá teszi). A halloweeni téma (és nem mellesleg a jogi hercehurcák vége) miatt a Marvel először léphette meg, hogy a Skarlát Boszorkány és Vízió eredeti, képregényhű ruhájukban jelenjenek meg (nem kevésbé a gyerekek, akik egyébként Wiccan és Speed néven szintén szuperhősök az eredeti matériában). Mivel haladunk előre az időben – nagyjából a 2000-es éveket szándékozik reprezentálni ez a rész –, megtörténik Westview-n belül a negyedik fal áttörése: az ikrek időnként a kamerának beszélnek. Vízió egyre inkább értetlenül áll az események előtt, ezért megpróbálja kezébe venni az irányítást, aminek közvetetten annyi lesz az eredménye, hogy kiderül: tényleg senkinek semmi esélye Wanda ellen. Továbbra is sulykolva van, hogy Hayward a rosszfiú, mert kiderül, hogy amellett, hogy alkalmatlan vezetőnek, még hátsó szándékai is vannak. Kissé furcsa, mert eközben az is egyértelművé válik, hogy Westview lakossága is nagyon szenved, főleg azok, akik nem kapnak elég figyelmet.

A rész legmetább pontja, amikor elhangzik (a felirat rásegítésével kifejezetten kötőjellel) a „kick-ass”, mint visszaemlékezés arra az időre, mikor a Wanda feláldozott testvérét játszó Aaron Taylor-Johnson éppen egy kicsit földhözragadtabb szuperhős bőrébe bújt.

Ezen a ponton már mindenféle teóriák szárnyra kaptak, hogy mégis ki a főgonosz a sorozatban, úgyhogy a hetedik rész, a Breaking the Fourth Wall (A negyedik fal áttörése) igyekezett tisztázni. Ez az epizód a kétezres évek második felét idézi meg, a Modern család és az A hivatal formátumával, azaz már nemcsak, hogy áttörik a negyedik falat, de teljesen normális, hogy lényegében interjúkat adnak a történtekről. (És megvárták a megfelelő időszakot, hogy legyen stáblistás jelenet.) Viszont ez még inkább erősíti azt a kérdést, hogy mégis hogyan működik időben/térben a WandaVízió sorozaton belüli WandaVízió sorozat. Történt egy furcsa apróság közben, Monica rájött, hogy elvileg be lehet jutni Westview-ba megfelelő védettséggel, ehhez hívott egy űrmérnököt segítségül, de ez, a fontosnak tűnő beharangozás ellenére egy teljesen random karakter volt, másrészről (univerzumon belül) meg ők is messze elmérték a főhősnő képességeit.

Wanda Maximoff csak úgy szerepelhetett korábban a Marvel Filmes Univerzumban, hogy nem mondhatták ki róla, hogy mutáns. Annak ellenére, hogy azóta a Disney csillapíthatatlan étvágyát többek között a Foxon is igyekezett kiélni, és ez az akadály elhárult, olyan, mintha a DNS mutálódását csak azért sem mondanák ki (esetleg még várnak A Nagy Pillanatra).

A főcímdal némileg a Doki Doki Literature Clubot idézi, és elég jól jelzi, hogy mennyire esik szét Wanda szépen felépített világa. Ezzel, Monica továbbra is túltolt hősködésével és Agnes közreműködésével el is jutunk a nagy csavarig...

…ami aztán közvetlenül folytatódik a nyolcadik részben, a Previously Onban (Ez történt korábban). Ebben megismerjük az eddig kimaradt részeket Wanda élettörténetéből. Szokatlan élményként látható védtelenül, kapunk némi gyerekkori háttérsztorit, láthatjuk, hogyan ismerkedtek össze Vízióval, és még a sorozat elejéből is láthatunk némi bónuszt. (Ebben amúgy meglepő módon van egy jumpscare.) Ahogy végigsétálunk a karakter életén, az félig nagyon menő, félig meg túl könnyű megoldás, nekünk kissé vegyes szájízt hagyott maga után, de kétségtelenül befoltozta a lyukakat. Wanda annak ellenére, hogy boszorkánynak tituláltatik, nem képzett, nem tud varázsigéket, ellenben akár a semmiből is képes valamit teremteni (ez igazából már az első részben is kiderült a gyűrűvel). Haywardról eközben igyekszik bebizonyítani a sorozat, hogy ő tényleg nagyon gonosz, utalás és konkrétumok szintjén egyaránt.

A rész abszolút pontosan megmutatja, milyen korábbi sorozatok inspirálták a korai epizódokat, ami egészen szép húzás. De ami igazán működik benne, és itt jöttünk rá, hogy az egész sorozatban, az Vízió. Bettany is elég jól érzi magát a szerepben, a karakter pedig kiemelkedően szerethető (a legtöbbekkel ellentétben).

Két, ezúttal spoileresebb érdekesség is akad: egyrészről az internet beszerzett egy kimaradt jelenetről szóló storyboard részletet, másrészről pedig Agnes anyukája egy bizonyos Evanora, ami egy Marvel-univerzumon kívülről szerzett név: így hívták a keleti boszorkányt az Ózból.

A szimplán The Series Finale címen futó finálé onnan kezdi az epikusságát, hogy már a „korábban történtek” részbe inkorporál némi pluszt. Van nagy leszámolás, fordulatos csata, komoly lezárás, stáblistás jelenet, minden, ami kellhet. Wanda is végül egész ügyesen bánik a saját lehetőségeivel. Egy-két kérdést még gyorsan megválaszol a sorozat, nincsenek vészesen elvarratlan szálak (vagyis de, de erre még kitérünk). Jimmy Woo és Darcy megkapják a maradék kis lehetőségüket tündökölni pár másodpercre, Monica továbbra is túltolhatja a hősködését/nagy szavait. A kevésbé jól sikerült része, nem túl meglepő módon, a Marvel Filmes Univerzum örök küzdelmei, a gonosz karakterek. Az egyik kijátssza az „elmondom a tervemet, már úgysem tudsz mit csinálni” kártyát, a másik pedig meglepődik, hogy korábban már elmagyarázott mindent, ami szükséges a legyőzéséhez, és ezzel győzik le (oh, várjunk, ez a kettő majdnem ugyanaz). Mindezekkel együttvéve is egészen korrektül le lett zárva a széria. És biztos, hogy mindkét főszereplővel fogunk még találkozni, így vagy úgy.

Annak ellenére, hogy igen nagyon be lett lengetve, hogy ez a sorozat közvetlenül rá fog kötni a Doktor Strange az Őrület Multiverzumában filmre, igazából elég kevéske utalás volt rá (egy félmondat).

Ahogy említettük, még kitérnénk az elvarratlan szálakra. Egyrészről a második rész végén megjelent karakterről valahogy sikerült teljesen megfeledkezni. Másrészről: a reklámok. Kinek készültek? Részei voltak egyáltalán a műsornak? Wanda kreálmányai voltak? (Ha valakinek van ötlete, ossza meg velünk!)

A már említett inspirációkon kívül a készítők megemlítették az Alkonyzóna sorozatot is, kifejezetten az idillinek tűnő környezet széteső pillanataira (valamint Schaeffer szóba hozta a szintén a Marvel égisze alá tartozó, meglehetősen „trippy” Légiót is). Egyébként amellett, hogy mindig próbáltak a színészek a megidézett kornak megfelelően játszani, és a vizuális trükkökért felelős embereknek új (avagy régi) technikákat kellett tanulni, még a kameralencsék és a világítások is igazítva voltak a részekhez.

Még mielőtt kijött volna a sorozat, Feige azt nyilatkozta, hogy ez „félig szitkom, félig Marvel-epic” lesz, Bettany szerint „avantgárd és fura”, Parris szerint „full akciófilm, keverve szitkommal”, Mary Livanos executive producer szerint pedig „a sorozat összeházasítja az epikus szuperhősösdit a kisvárosi szitkom bolondságával”, így a valóságban nagyjából mindenkinek igaza lett (ellentétben a sorozattal, ahol nagyjából senkinek). Schaeffer elmondta, hogy ez nem működhetett volna nagyvásznon, kellett a tévés formátum (elvégre arra épített az egész).

Bettany, miután a Végtelen háború után behívták, kifejezetten arra számított, hogy szélnek eresztik, és már bele is kezdett a búcsúbeszédébe, mikor kissé értetlenül tették fel neki a kérdést, hogy akkor most kilép? Ő visszakérdezett, hogy miért, nincs kirúgva? És megkapta a választ, hogy nem, egy tévésorozatra kérnék fel. Jól is tették, mert az egyik legjobb eleme ennek a szériának. Elizabeth Olsen is remekül játszik, és a többi színész is jól teljesít. Dennings (Az élet csajos oldala) és Park (Amerika Huangjai) kifejezetten úgy kerültek be, hogy szitkomveteránoknak tekintették őket, tudták, hogy jó emberekhez fordulnak. A stáb többi része előtt pedig, mint már pedzegettük, le a kalappal, tisztességgel megküzdöttek a feladatokkal. A forgatások nagy része egyébként a Blondie Streeten zajlott.

Ami még megérdemel egy külön blokkot, az a zene, két részről is. Az egyik Christophe Beck, aki a score-ért volt felelős. Egyrészről remek munkát végzett mind ő, mind a segítségül hívott Michael Paraskevas és Alex Kovacs – utóbbinak kifejezetten azért kérte a segítségét, mert jobban képben van a régi szitkomok zenei világával. (Beck amúgy reméli, hogy az általa írt Wanda-témát a karakter későbbi felbukkanásaihoz is fogják használni a leendő zeneszerzők.) Másrészről a Kristen Anderson-Lopez–Robert Lopez páros, akik a Jégvarázsban való közös munka miatt már ismerték Becket. A kilenc részből hathoz készítettek egy-egy korhű főcímdalt (nekik is szokatlan módon saját maguk énekelték is fel), illetve az egyik karakternek egy külön dalt, amiért nagyon odavolt az internet népe. Mindegyik főcímben van egy négyhangos visszatérő motívum, benne egy oktávugrással, majd egy tritónusszal: ezzel igyekeztek jelezni, hogy a lazának és vidámnak tűnő világnak van egy sötét tónusa is (a tritónusz a legdisszonánsabb, az ördög hangközeként is ismert).

Összességében egy egyszer abszolút megnézhető mini-series-t sikerült alkotni. Karakterfejlődést nem feltétlenül tartalmaz, illetve mondhatni, nem szorult túl sok információ ebbe a kilenc darab részbe, és van benne egy erős „amerikaiak készítették amerikai közönségnek” érzet, de helyén kezelve (egy hommage-ként a televíziózásnak, és mindenki számára egy érdekes kihívásként) tud jó szórakozás lenni, vannak egészen erős pillanatai. 
Azt mondtuk már, hogy mennyire fura az epic Marvel logó egy kisképernyős produktum elején? Mondjuk ideje hozzászokni.

Trailert nem mellékelnék, mert szokásosan elég sok minden benne van, aminek nem kéne lennie.

IMDB Epizódlista: https://www.imdb.com/title/tt9140560/episodes

Rotten Tomatoes: https://www.rottentomatoes.com/tv/wandavision

Ha munkát keresel: Jobsora

Előző filmes cikkünk:

Csodahibrid

Stáblista utáni érdekesség: a Pókember: Idegenbenben Julius Dell említette a boszorkányokat, könnyen lehet, hogy azért, mert már tudott az itt történtekről – mivel az a film később játszódik, mint ez a sorozat.