A Hypocrisy és a Pain frontembere, a könnyen kiejthető nevű svéd Peter Tägtgren és a Rammstein már-már ikonikus énekese, Till Lindemann összehozott egy – jobb híján – Lindemann-nak keresztelt projektet. Hogy mi született ebből? Egy furcsa valami.

Két főszereplőnk először 2000 környékén találkozott Stockholmban, mivel a Rammstein Mutter című albumának ott folytak éppen a keverési munkálatai [egyébként Clawfingerék (akik később a németek előzenekara is voltak) mutatták be őket egymásnak]. (2017-ben Peter kifejezetten elismerően nyilatkozott erről a lemezről produceri szemszögből.) Viszont el kellett telnie vagy 13 évnek, mire eljutottak odáig, hogy Till jelezze, lesz némi szabadsága, úgyhogy szívesen dolgozna együtt Peterrel. Eredetileg csak pár dalt terveztek, de azok állítólag túl jól sikerültek, így folytatták a közös munkát. Egyébként Till elmondása szerint egy harmadik szereplő, bizonyos Jägermeister is segített a projekt létrejöttében.

A bevezetőben már szóba került, hogy a formációt jobb híján nevezték el így – mármint tényleg. Egyrészről nagyon sok brainstorming volt a névválasztást illetően, de mindig belefutottak abba, hogy „olyan már létezik”. Másrészről mikor felvetődött a Lindemann ötlet, az szült némi vitát a menedzsmentek között, sőt, Peter sem volt elégedett vele eleinte (elvégre ez nem egy szólóprojekt), de végül más megoldás híján sikerült ennél megállapodni.

Az első dal, ami megjelent, a Praise Abort volt (a címe így csak két, egymással nagyjából ellentétes szó, mert direkt lemaradt az „abortion” vége). Egy erős kezdés az akkor még teljesen új formációtól, mind témájában, mind a hozzá tartozó, Zoran Bihać (majdnem minden Lindemann-videó direktora) rendezte klippel – amiről egyébként Peter azt nyilatkozta forgatás közben, hogy tulajdonképpen fogalma sincs, hogy mi történik. (Annak idején született a témában egy igen pontos című cikk, „A Lindemann betegebb a Rammsteinnél (sic!) is”.)

Pár hónapra rá, júniusban érkezett az első album, a Skills in Pills. Az, hogy az első lemez angol nyelvű lett, teljesen direkt döntés volt: ugyan Till ódzkodott eleinte, mivel a tudása ehhez koránt sem volt elég, de Peter biztatására belevetette magát, plusz ő maga is inkább dobta a német dalszövegek lehetőségét, egyik oldalról mivel szerzőtársa semmit nem értett volna belőle, mit hadovál, másik oldalról pedig a megszokott zenekarától való differenciálás miatt. Megemlítette emellett egy interjúban, hogy amúgy az emberek lehet, hogy provokálónak, inzultálónak érzik a szövegeket, de az igazság az, hogy húsz éve ilyeneket ír a Rammsteinban, csak azokat senki nem érti.

Általában elmondható, hogy a Pain zenei világát idéző hangszerelés kifejezetten jól működik. Ez tetten érhető a második klipes dalban, a Fish Onban is (a klip határozottan NSFW!).

A szövegekben újra meg újra feltűnnek olyan elemek, amik igyekszenek alátámasztani, hogy ez egy „party album” (Peter megfogalmazása szerint), laza, és semmiképpen nem komolyan veendő (a lemezt indító címadó dal, vagy például a Cowboy is nagyjából ezt támasztja alá). Ebből a szempontból viszi a prímet a Golden Shower: igen, az a helyzet, hogy megtehették, hogy írtak egy dalt az urolagniáról, ráadásul Till elmondása szerint (ugyan fordított szereposztásban, de) saját tapasztalat által írta a szöveget. Való igaz, hogy a számok általánosan nézve semmiképpen nem komolyan veendőek – kivéve persze, mikor mégis: meglepően sötétebb tónusú a kamikaze pilótás Children of the Sun (én mondjuk meg vagyok lepve, hogy nem YOLO a címe), a rák tematikájával foglalkozó Home Sweet Home és az aranyláz miatt elhullottakról szóló Yukon. A lezáró That’s My Heart pedig konkrétan egy egészen szép zongorás ballada, ami kifejezetten kilóg a listából. A kronológiailag egyébként első dal, a Ladyboy pont egy viszonylag gyenge darabja az albumnak, illetve a Fat sem annyira erős sajnos, de a polgárpukkasztásra tökéletes szövegek miatt szépen illeszkednek a többi dal közé. Till angol kiejtése, ahogy az nagyjából várható volt, végig penetráns, nagyon-német-akcentusos, de a komolytalanságba ez belefért.

Az első fellépésüknek tekinthetjük a november 9-ét: ez volt az első alkalom, hogy egy Lindemann-dal elhangzott a szerzőktől, ugyanis a Pain koncertjére Till csatlakozott egy dal erejéig (Praise Abort).

Visszakanyarodva egy kicsit a videósított számokhoz: a Praise Abort és a Fish On kislemezére is raktak plusz tételeket. Előbbi kapott egy szimfonikus, egy trap és egy elektro remixet (valamint a Fatnek egy eletronikus és egy fura, countrys, (?) swinges (?) átiratát), utóbbi pedig a Praise Abort liftzenésített verzióját és egy G-Spot Michael című, félig német dalt, ami tulajdonképpen kár, hogy lemaradt az albumról – így viszont egy rejtett gyöngyszem.

A következő pár évben mindketten visszatértek egyéb feladataikhoz, míg el nem jött a 2018.

Egy viszonylag obskurus, Hänsel und Gretel című színházi performansz zenéjét szerezték, Till pedig szerepet is vállalt a darabban – a lányát, aki az egyik létrehozója volt ennek a műnek, támogatandó. 16 alkalommal lehetetett megtekinteni az előadást a hamburgi Thalia Theaterben.

Ami miatt érdekes még ez, hogy az idei lemez dalai közül öt (még ha nem is végleges formájában, de) feltűnt a darabban – plusz még egy, Sauber című, aminek a stúdióverziója azóta is várat magára (elég rossz minőségben természetesen fenn van Youtube-on).

Az év végén Messer Tour címszóval turnéztak egy pár állomáson Oroszországban, Ukrajnában, Kazahsztánban és Azerbajdzsánban – ez egyébként két legyet ütött egy csapásra: Till költői oldalának kibontakozása is volt*, a koncertsorozat a verseskötetéről lett elnevezve, és dedikálást is tartott majdnem minden helyszínen. (*Itt olvasható példaképpen egy magyar fordítás.)

És még ezzel együtt szintén decemberben érkezett a következő album első dala, a mindenkit ledöbbentő Mathematik. Ez egy hiphop-dal, amibe ráadásul behívták a kurd származású rappert, Haftbefehlt is. Ja, és ráadásul német nyelvű.

A dal megszületése három dolognak köszönhető:

• Egyrészről Till már régóta akart egy számot írni a „bassza meg a matek, mi szükség van rá” szellemében.
• Másrészről a dal zenei szerzője egy bizonyos Sebastian Tägtgren, aki Peter fia, úgyhogy apu adott némi terepet a kölöknek kibontakozni.
• Harmadrészről meg természetesen cél volt a szokásos polgárpukkasztás („haha, majd azt hiszik az emberek, hogy mostantól hiphopot tolunk”).

Hatásosra sikerült, eléggé összezavarták a népet vele. Haftbefehl egyébként úgy került képbe, hogy mikor Sebastian és Till próbálgatták a dalt, rájöttek, hogy szükségük lenne egy igazi, trú rapperre, így utóbbinak egy (fesztiválokról) ismerősét hívták.

A kislemezen található egy A19 mix (a klipes verzió), egy A4 mix (egy kicsivel agresszívabb alap), egy Sture mix (Haftbefehl nélküli, kicsit minimálban prüntyögősebb) és egy egészen szimpatikus Benson mix (hangulatában kicsit horrorisztikusabb; nekem kifejezetten a Mi c. filmet juttatta eszembe). Az átiratokat Sebastian, a szerző és egy Ben Bazzazian nevű figura készítette (ő egyébként a Rammstein Ausländerének munkálataiban is részt vett).

Némi szünet után, ’19 szeptemberében jelentkeztek újra, ekkor már visszatérve a metal alapokhoz, és továbbra is németül.

A pár hónappal később érkező lemez spoiler alert első dala, a Steh auf erős, az alaptéma, a verzék, a refrén, az átvezető mind működnek. (A dal Peaches Geldofról, és a halálakor 11 hónapos lányáról, Phaedráról szól – ami hoz magával még egy érdekességet, hogy Peaches pedig 11 éves volt, mikor édesanyja (Paula Yates) elhunyt, pontosan ugyanúgy, herointúladagolásban.) Ebben a klipben tűnt fel először a svéd színész, Peter Stormare, aki tipikusan egy olyan figura, aki nagyon sok filmből ismerhető, de nehéz megmondani, hogy honnan ismerős. A kislemezen található egy magát Trivium remixnek tituláló verzió, ami nem egészen remix, mivel egy új vokálisokat is tartalmazó akusztikus átirat.

A következő állomás október, és az album második dala, a továbbra is szimfonikusan-szintetizátorosan megtámogatott zúzda, az Ich weiß es nicht, ami egy egészen rendhagyó, mesterséges intelligencia által legyártott klipet kapott (ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani minden pillanatban, pontosan mi történik benne).

Ennek a dalnak a single-jére a Ministry-féle remixe került, ami nem meglepő, ellenben nagyon ipari és élvezhető (mondjuk az átvezetőt eléggé megbolondították). Illetve a CD verzión már feltűnt a következő fontos szereplő, a Knebel.

November elsején adták ki a hozzá tartozó klipet, amit a Youtube korlátozásai miatt kb. a felétől ural a CENSORED felirat. Redditen elérhető a teljes verzió, de határozottan NSFW! (Bár a cenzúrázott verziót sem nevezném feltétlenül „safe for work”-nek…) Érdekesség, hogy az akusztikus gitáros alap az egyébként csakis szövegekkel tevékenykedő Tilltől származik. A klipben szereplő lány egyébként Julia Patey.

A negyedik klip egy nappal az album megjelenése után jött, „az ellentétek vonzzák egymást” gondolat bűvkörében mozgó Frau & Mannra, ismét Peter Stormaréval, aki történetesen a gitársáv felelőse is a dalban.

A 11-13 tételt tartalmazó nagylemez ezen utóbbi dalról kapta a címét, az F&M-et. Ugyan vannak rajta kevésbé erős darabok (a húsevő Allesfresser vagy a – na vajon miről szól – Gummi), de gyakorlatilag még azok is egész jók. Ismét akadnak meglepő balladák (a magasztos, de altatódal Schlaf ein és a tényleg-nagyon-balladisztikus Wer weiß das schon), amik még a színházi darab idején íródtak. A vérkötelékről szóló Blutban egészen jó szimbiózisban él a szöveg és a zene. Ami még kiemelendő, az a meglepően kevés gitárt tartalmazó Platz eins – aminek hamarosan klipje is érkezik, a trailer már megvan hozzá. Az Ach so gernről az a hír járja, hogy 7 (!!) verziója van, ezek közül a tangóverzió került fel a tracklistre, ami egy zseniálisan wtf húzás. Két bónuszdal található a deluxe verzión: az egyik utóbbi dalnak a Pain verziója, azaz valószínűleg a koncerteken játszott változat, a másik a Mathematik rappertelenül.

Olyan érzésem van, mintha a német nyelvvel egy kicsit révbe ért volna, és úgy általában a második albumra igazán kiforrott volna ez a produkció.

2020-ban turnézni is fognak. Egyelőre sajnos úgy néz ki, hozzánk nem látogatnak el, hanem ismét Oroszországba és a FÁK-államokba viszik a műsort.

Addig is tűkön ülve várjuk az új klipet (ha megérkezik, Facebookon nem leszünk restek megosztani), és ha érkezik új kontentjük, akkor arról kíméletlenül beszámolunk.

Előző zenei cikkünk:
A Lehetetlen és ami mögötte van - James Arthur