Minthogy idén a Sziget nagyszínpadán léptek fel, és egyébként is egyre kevésbé megkerülhető jelenségről van szó, plusz még a friss lemezük is most jelent meg; ideje, hogy foglalkozzunk a Die Antwoorddal.

Magukat stílusilag zefként szokták jellemezni. Praktikus, mert zeneileg egyébként elég nehezen behatárolhatóak, ez az afrikaans szó pedig inkább egy életvitelt jellemez; azt a szituációt, mikor az ember középosztálybeli, nem túl gazdag, de mégis kiemelkedik a tömegből a stílusával.

Ninja (született Watkin Tudor Jones), aki már jóval ezen formáció megalakulása előtt része volt a dél-afrikai rapszcénának, és Yolandi Visser (született Anri du Toit) 2002-ben ismerkedtek meg, akkori együttesükben, a The Constructus Corporationben. Ez tiszavirág életű volt, következett a MaxNormal.TV, itt találkoztak DJ Hi-Tekkel (született Justin de Nobrega), valamint ezidőtájt született meg közös gyerekük, Sixteen. 2008-ban, második lemezük kiadása után nem sokkal fel is oszlott ez a projekt, így szabad lett a terep a Die Antwoord előtt (Ninja úgy nyilatkozott, hogy minden, amit előtte csinált, csak szárnypróbálgatás volt, akár ki is lehetne dobni mindet).

Első sikerük az Enter the Ninja volt, amiben alkalmazták az ötven éve hatékony négyakkordos technikát (egyébként újrahallgatva jöttem rá, hogy kicsit olyan ez a dal, mint egy dél-afrikai Szomorú szamuráj). Emellett még az Evil Boy című dal (ami Diplo producerkedésével készült) kapott egy klipet, és az „egyszerű, mint a faék” kategória nyertese, a Rich Bitch.

Egyébként az első, $O$ című lemezen, amit a honlapjukról ingyenesen le lehetett tölteni, helyet kaptak még hasonló, zef style jellegű hip-hop dalok (In Your Face, $copie, Wat Pomp?, Very Fancy), egy elvárható diss track (Fish Paste), meg egy-két nagyon hosszú, de szövegileg optimálisan elborult szám (Beat Boy, és a Ninja csajozási élményeiről szóló She Makes Me a Killer). Akadt még olyan dal, ahol előkerül egy kicsit az a proli techno, amivel később ismertté váltak (Wat Kyk Jy? avagy Mit néze’?), némi tépős zene (Liewe Maatjies avagy Kedves barátaim), no meg az én személyes kedvencemmé vált Doos Dronk (nagyjából Mocsár részeg). A levezető az album címével megegyező instrumentális szám, ami nem hasonlít semmire az addig elhangzottak közül, leginkább a szintipop műfaját képviseli. A szövegek egészen szórakoztatóak időnként, több esetben is előfordul South Park-referencia, illetve egy Cypress Hill felé való kikacsintás is akad.

Mindig egy kicsit furcsa visszatekinteni, hogy egy pár éve még érdemi helyet foglalt el az internet palettáján a MySpace; 2010-ben nyerte el az Enter the Ninja a legjobb videónak járó díjukat.

Ugyan leszerződtek az Interscope-hoz (akik az évek alatt olyan előadókkal foglalkoztak, mint Eminem, a t.A.T.u., a OneRepublic vagy a Black Eyed Peas), de a kiadó korlátozni akarta őket egy-két dologban, ezért inkább elkezdték saját vállalkozásukat, a Zef Recordz-t, és itt jelent meg második lemezük, a Ten$ion. Az album első előfutára a Fok Julle Naaiers (nagyjából Bassza meg mindenki) volt.

Emellett még három klipet adtak ki: a körülbelül kemény három hangot tartalmazó, de mégis élvezhető I Fink U Freeky-t, a már emlegetett proli technós, óriási bulinóta Baby’s on Fire-t, valamint a külön kislemezzel nem rendelkező, de legalább egy kis botrányt okozó Fatty Boom Boomot. Utóbbiban Lady Gagának üzentek, mivel felkérte őket, hogy legyenek az „előzenekara”, de ők ezt csak fordított felállásban tudták elképzelni.

A lemezen van két skit (Pielie, Uncle Jimmy), amiknek az ottléte nem igazán indokolt, két viszonylag érdektelen átvezető (Zefside Zol, DJ Hi-Tek Rulez), egy borzasztó dal, amit még egyszer meg nem hallgatok (Hey Sexy), meg persze egy rap arról, hogy alulról jöttünk, és most örülünk, hogy nem ott vagyunk (So What?). A kislemezes dalokon kívül még a U Make a Ninja Wanna Fuckot emelném ki, ami szintén nem a zenetörténelem vagy a szövegírás csúcsa, de mivel tőlük nem is ezt várjuk, ezért egész jól szórakoztam rajta. Az albumot egész jól körülöleli a két Never Le Nkemise (avagy Sosem állíthatsz meg) című dal; az első szimfonikus intróval és némi kántálással kezd, amit aztán agyonver a dubstep, csak hogy megalapozza a hangulatot, az utolsó pedig már-már Tiësto, de persze annak is ugyanez a sorsa, viszont a skandálás visszatérésével ad egy keretet az egész produktumnak. Itt is vannak referenciák a dalszövegekben, ezúttal a Die Hardra, a Reel to Real ominózus dalára, és nem kis meglepetésemre az Amerika Kommandó: Világrendőrségben elhangzó America Fuck Yeah című remekműre. Az $O$-hez képest összességében kevesebb az ütős dal; de ami működik, az nagyon működik.

Még 2012-ben megjelent az XP€N$IV $H1T, egy albumon kívüli kislemez, de ez nem volt egy akkora dobás.

2013 júniusában érkezett a Cookie Thumper! című dal klipje. A dal amúgy borzasztó, de a megfelelő módon igyekeztek eladni. A majdnem egy évvel később megjelent következő klip a Macskajaj egyik filmzenéjén alapuló Pitbull Terrier volt, ami a Baby’s On Fire-féle vonalat erősíti. (Közben pedig szerepeltek a Neill Blomkamp által rendezett Chappie című filmben.)

A harmadik album a Donker Mag (Dark Power) címet kapta, amin szintén vannak teljesen fölösleges tételek (a bevezető Don’t Fuk Me, amiben Ninja egy bizonyos Tony-nak az üzenetrögzítőjével beszél, valamint a csak nevetgélésből álló Pompie), illetve rettenetes alapok (Rat Trap 666, I Dont Dwank). Viszont elismerendő, hogy több volt az értékelhető dal, mint az előző albumon. A szintén kislemezes-klipes Ugly Boy meglehetősen visszafogott, de legalább Yolandi sem tolja túl benne a sokszor fülsértően magas hangját, ráadásul még egy kis Roy Orbison-referencia is belefért. Még ennél is lightosabb a Strunk (a stoned és a drunk szavak összemixeléséből született), ami konkrétan egy ballada, és ehhez mérten mindketten (a maguk nem túl tökéletes módján ugyan, de) énekelnek benne. És ez még mindig nem minden, mert az utolsó dal, a Donker Mag pedig egy ima. Eleinte a Moon Love is úgy indult, mintha lassú lenne, itt egy bölcsődal jellegű instrumentális alap fut a háttérben, míg a gyerekükkel beszélgetnek, de a diskurzus után jól agyonveri az addigi zenét a trip-hop. A Zars címre hallgató skitben Ninja mesél arról, hogy mivel a Dél-Afrikai Köztársaságban alapból sokféle hivatalos(nak tekinthető) nyelv létezik, ezért ő is váltogatja néha az akcentusát, a Raging Zef Bonerben pedig a pucér képek küldözgetéséről szövegel. Ez már-már Eminemre emlékeztetett, azokra az esetekre, mikor nem vette magát a legkevésbé sem komolyan (ld. Fack). A Girl I Want 2 Eat U-ban történetesen egyébként még van is egy utalás Mathers úr egyik szövegére (Just Lose It), illetve egy Gregory Isaacs-dalra, de sajnos összességében egy eléggé középszerű szám. A maguk zenei prosztóságával együtt két dalt élveztem még, a csodálatos című Happy Go Sucky Fucky-t és a szimplán Sex névre kereszteltet. Ami feltűnő volt összességében, hogy ezen a lemezen több lett az angol nyelvű szöveg, egyértelműen háttérbe szorult az afrikaans. (Logikus módon, hiszen ez idő tájt már nemzetközi ismertségre tettek szert.)

A következő állomás az idén májusban megjelent Suck On This című anyag volt, amin helyet kaptak korábbi dalok remixei és új számok egyaránt.

A nem egészen egy hete megjelent friss lemez a Mount Ninji and Da Nice Time Kid címet kapta. Ebből sejthetően mind Ninja, mind Yolandi kapott (még) egy új nevet; gondolom, DJ Hi-Tek sem akart kimaradni, ő – visszafogottan – God néven fut jelen kiadványon.

Az album meglehetősen erősen indul. A We Have Candy operás/musicales jellege teljesen értelmezhetetlen, de van annyira beteg, hogy jó legyen. A Daddy nem túl bonyolult, de működőképes dal, Yolandi egy elkényeztetett hisztis kölyköt játszik benne, (nyilván ezzel a hanggal) egész hihetően. Az első klipes dal, a Banana Brain nekem a Bloodhound Ganget juttatta eszembe, nem is lennék meglepve, ha alkalmasint feltűnne a Die Antwoord munkásságában Jimmy Pop. A suttyó zenéből visszavettek ezután, mert érkezett a Cypress Hillből Sen Dog a Shit Just Got Realbe, ami egy oldschoolosabb alapot kapott. Kicsit túl lett nyújtva, de a maga módján jó. Nem úgy, mint a Gucci Coochie, aminek a trailere alapján még azt gondoltam magam is, hogy valami jó sülhet ki a Dita Von Teesével készített dalból, de pont ennyi az értékelhető része, ami a videóban elhangzik. A Wings on My Penis-ben egy Lil Tommy Terror nevű hatéves srác szerepel, aki minden bizonnyal a legkeményebb hatéves gyerek valaha (nem). A U Like Boobies?-ban Yolandi (mint egyfajta csodaországi nyúl) invitálja egy olyan helyre, ami nagyjából a Die Antwoord által elképzelt paradicsom lehet. A Rats Rule-t akár fel is dobhatta volna Jack Black (!) jelenléte, de igazából már ő sem segített rajta. A Jonah Hill csak egy gyenge skit, viszont kiderül belőle, hogy Yolandi beszédhangja annyira azért mégsem magas. Innentől kezdődnek igazán a betépős zenék. A Stoopid Rich nyilvánvaló módon arról szól, hogy milyen sok a pénz, a Fat Faded Fuck Face még egy szintet lép a Wiz Khalifa/Snoop Dogg felé vezető úton, amit aztán tovább erősít a Street Light, és lényegében a Peanutbutter + Jelly is. Az Alien egy kellemes meglepetés volt, Yolandi énekel egy altatódalos hangszerelésre arról, hogy (például volt osztálytársaival ellentétben) ő kiemelkedik a szürke tömegből. A Darkling egy árváról szól, szóval elég komor hangulatot áraszt. Az I Don’t Care ugyan elsőre úgy tűnik, mintha szintén egy ballada lenne, de ezt a feelinget igazi Die Antwoordos módon agyonveri az elektronikus zene.

A lemez második felét nézve elég egyértelmű (de akár az említett komolyzenei kikacsintást is képbe vehetjük az első dalban), hogy fejlődőképesek. Az úgy vesszük magunkat komolyan, hogy közben mégsem vesszük magunkat annyira komolyan (nagyjából ez is benne lehet a zef életérzésben) gondolatmenet is működőképes, feltételezhetően ebben született az Enter the Ninja, de íme, lehet másképp is megközelíteni. A zenei suttyóság hovatovábbjának tekinthető Baby’s on Fire és a hasonszőrű elemek között meg tud férni egy-egy ilyen dal, mint az Aphex Twin-alapra ráhúzott Ugly Boy vagy a Darkling.

Aki széles látókörűnek vallja magát zenében, szerintem illendő meghallgatnia egy pár dalt, de másoknak is ajánlanám, hátha pár embernek sikerült megemésztenie.

Tl;dr: a Die Antwoord furcsa, sőt, néha borzasztó, de próbáld ki egyszer.

Előző zenei cikkünk:
A francia nevű angol zenekar olasz város című dala, avagy a Bastille