A francia forradalom hivatalosan 1789. július 14-én kezdődött, a Bastille ostromával.
Ugyanezen a napon, röpke 197 évvel később megszületett egy Dan Smith nevű fiatalember Angliában.
Hogy mi következik ebből? Hát az, hogy a zenekarát Bastille-nak nevezte el.

A formáció első kiadványa 2010-ben jelent meg, ez volt a Flaws-t és az Icarus-t tartalmazó kislemez, amiből mindössze 300 kópia készült. Ugyan a Queen és a Buggles is már elég rég eltemette a rádiót mint médiumot, ám a Bastille-nak épp ezáltal sikerült először némi ismertséget szerezni. A négy újabb dalt felvonultató Laura Palmer című EP volt a következő állomás 2011-ben. További számokat jelentettek meg az akkor is még formálódó YouTube-on, illetve az akkor még az interneten érdemi helyet képviselő MySpace-en.

2012-ben megjelent az Other People’s Heartaches névre keresztelt EP-jük. Ezen csak feldolgozások szerepeltek – néha két dalból egyszerre, mint pl. a Requiem for Blue Jeans-ben (ami Clint Mansell ominózus filmzenéjének és Lana Del Rey farmeres dalának egybegyúrásával született); valamint ezen tűnt fel először az Of The Night című világsláger.

A készülő lemez első előfutárának az Overjoyedot választották, majd érkezett a címadó Bad Blood (aztán pedig még egyszer kiadták a Flaws-t). A 2012-es végén még megjelent az Other People’s Heartaches Pt.2, ezen már helyet kapott egy-egy saját dal is.

Első nagy sikerüket a Pompeii-vel érték el, ez a kislemez 2013 januárjában jelent meg, egy pár nappal később követte a klip is.

Maga a Bad Blood album májusban látott napvilágot. Az mindenképpen pozitívum, hogy a dalok mind a 3-3,5 perces határ körül mozognak. Ahogy annak lennie kell, van megfelelő mennyiségű ballada (Overjoyed, Oblivion, Get Home), de sok vizet nem zavarnak, bár tény, hogy ezekben is el van rejtve egy-egy ötletes megoldás. A Things We Lost in the Fire-ben sajnáltam, hogy ennyire rosszul lett megoldva a refrén, az Icarus-ban pedig azt, hogy leginkább sehogy – pedig ha egy-két akkordot még aláraktak volna, egész jó is lehetett volna a dal. Van két darab Weight of Living, érdekes módon a második rész szerepel a lemezen előbb, és az is az erősebb. Amolyan progresszív pop jellege van, ami nem feltétlenül emészthető könnyen, de ötletes. Vannak még oké dalok, a Bad Blood, a These Streets, a Daniel in the Den, vagy a Flaws, aminek kicsit nehezen találtam a ritmusát. A két igazán kiemelkedő darab egyértelműen a Pompeii és a Laura Palmer. Szóval összességében felemás album, néha nagyon jól működő, néha elég unalmas tételekkel.

A harmadik EP a már emlegetett sorban a VS. (Other People's Heartache, Pt. III) címet kapta, és a korábbiakkal ellentétben egyetlen feldolgozás sem szerepelt rajta, helyette csupa saját dalt raktak rá, és majdnem mindegyikbe meghívtak egy-két közreműködőt. Egyébként bekerültek a Do They Know It’s Christmas? 2014-es verziójába, illetve elkészítették a Sugababes első slágerének feldolgozását a Nicholas Hoult főszereplésével készült Kill Your Friends című filmhez.

Második lemezük 2016. szeptember 9-én jelent meg, továbbra is a Virgin kiadónál. A korábbi Dan Smith – Kyle Simmons – Will Farquarson – Chris Wood kvartetthez csatlakozott időközben Charlie Barnes is, így ezt a lemezt már ötösfogatként követték el. Mivel Smith – ahogy nagyjából mindenki más is a zenekarban, játszik minden hangszeren, amire csak szükség lehet – hasonlóképpen az első albumhoz, egyedül írta a dalokat. Egyébként mi sem bizonyítja jobban, hogy modern időket élünk, mint hogy Snapchaten promótálta a Wild Worldnek elnevezett anyagot.

Egy kicsit érettebbnek tűnik ez az új album. Az unalmasabb tételek eltűntek, a helyüket átvették az „egynek abszolút oké, annál nem több, nem kevesebb” típusú dalok: az indító Good Grief, a félig lassúzós An Act of Kindness, a kicsit Sam Smith-es Glory, a viszonylag lendületes, több gitárral operáló Power, vagy a levezető Winter of Our Youth. A második kislemezes Fake It a Hurts-féle szintipopjával, az egyetlen gitárral lekísért Two Evils, és a Snakes, sőt, talán még a kötelező ballada Four Walls (The Ballad of Perry Smith) is valamelyest kiemelkednek ebből a mezőnyből. A The Currents remek hangszerelésben, a Warmth-ban pozitívan meglepő megoldások vannak, a Blame pedig jól hozza az előtte nem igazán hallott indie rockos vonalat. A Lethargy kicsit funky stílusa tetszett még, amit a Send Them Off!-ban sikerült igazán eltalálni.

Egyelőre jó az ív, amin haladnak, én remélem, hogy – ha már egyébként „indie rock” zenekarnak vannak titulálva – még kevésbé spórolják ki a gitárt a következő lemezről, addig is pedig ajánlanám mindenkinek ezt a Wild World című lemezt, tényleg vannak rajta jól sikerült dalok.

Előző zenei cikkünk:
A brit pop, ami kicsit britpop - Akkor és most Sophie Ellis-Bextorral