Ha nem sokat mond Dan Trachtenberg neve, az nem a véletlen műve. Rendezőként a Cloverfield Lane 10 az első nagyjátékfilmje, előtte reklámokat rendezett, illetve két rövidfilm fűződik még a nevéhez, a Portal: No Escape, illetve a Kickin’. Úgyhogy nézzük is meg, mivel kecsegtet a debütálása.

A nyitóképeken főhősünket, Michelle-t látjuk, aki éppen zaklatott állapotban készül elhagyni barátját, és még nem is sejti, mi vár rá. Nem sokkal később az autópályán haladva balesetet szenved, majd Howard bunkerében tér magához, aki azt állítja, vegyi támadás alatt áll országuk, ezért nem mehetnek fel a felszínre. A létesítménynek még egy lakója van, Emmett, aki Howard segítsége volt az építésben.

A képi világ és a zenei aláfestés egyaránt igényes, nincs okunk panaszra, de átlagosnak mondható. A szereposztásról is hasonló mondható el. Goodman egy atyáskodó és alapvetően jó szándékú karaktert alakít, ugyanakkor valami szemmel láthatóan nem stimmel vele, titkol valamit. Nem feltétlen Goodman jut eszembe egy leszerelt tengerészgyalogos szerepére, de ezt leszámítva karakterhű. Winstead karakteréről nem sokat tudunk meg, azon kívül, hogy divattervező szeretne lenni. A körülményekhez képest megőrzi hidegvérét, sőt, kifejezetten talpraesett. Gallagher figurája a legkevésbé érdekes vagy hangsúlyos, néhány megmosolyogtató pillanattal töri meg az egyébként végig kézzel fogható feszültséget, ezen kívül pedig egy drámai fordulat elszenvedője.
Egyszóval minden adott egy egyszer nézhető filmhez. Akkor viszont miért pont ez a film jelenlegi élménybeszámolónk alanya?

Nos, ami mégis érdekessé teszi az az, hogy 104 perc alatt drámából indulva a horroron át egy posztapokaliptikus sci-fi-ben találjuk magunkat, mindezt úgy, hogy a film 95%-a 5 helyiségben játszódik, és az egész filmben összesen 4 színész bukkan fel a vásznon. A továbbiakban azt fogjuk boncolgatni, hogy ez mennyire lett sikeres, ami spoilerben gazdag lesz, úgyhogy aki még nem látta, de most kedvet kapott a filmhez, az ne olvassa tovább addig, amíg nem nézte meg.

Személy szerint, én arra számítottam, hogy a film alap bonyodalma, miszerint Michellet vagy elarbolta egy őrült, vagy pedig valóban megmentették, az egész filmet átfogja fonni és csak a vége fele kapunk majd válaszokat. Szóval sokkal inkább egy karakter drámát vártam, egy pszihológiai thrillert, ami könnyen vontatottá válhat. Ezzel szemben némi meglepetést okozott, hogy nem erről van szó, még javában a film első részében kiderül hogy valóban támadás történt. Úgy hogy elég pörgősen történnek az események, nem csak üres párbeszédekkel lett kitöltve a játékidő. Tény, egy ponton még így is kicsit leül, amikor Michelle és Emmett egy eléggé klissés beszélgetést folytat arról, hogy eddigi életükben milyen hibákat követtek el amiket megbántak, mind ezt egy atombunker!! falán keresztül. Innentől kezdve viszont az tartotta fent az érdeklődésem, hogy még is mi történhet még ezután.
A folytatás sem marad izgalmak nélkül, hiszen a második nagy fordulat szerint Howard rabolt már ezelőtt valakit, méghozzá azért, hogy lányát pótolja vele, akit exneje szakított el tőle. Ez az elképzelés ugyan 100%-ban nem nyert igazolást, de Michelle menekülése közben Howard viselkedése alátámasztotta, ami egy horrorfilmes gyilkostól való meneküléssel ért fel. A film utolsó 20 percében már csak azon izgultam, hogy ne rontsák el az egészet.
Ugyanis Michellnek sikerül a felszínre jutnia, majd azzal szembesül hogy az idegenek támadták meg a földet. Ezt a lehetőséget ugyan megszellőztetik párszor a film során, de szerintem egy teljesen szélsőséges végkimenetele a filmnek, ami egy klissés, nem teljesértékű befejezést is magával hoz. Ráadásul az ilyenkor szokásos low budget CGI űrlényektől is tartottam, ami szintén teljesen fölöslegesen szúrja el az öszképet, hiszen sokkal ijesztőbb tud lenni az, amit nem látunk, mint egy teljesen hiteltelenül kinéző, a környezetből kilógó szörny. Szerencsére nem eröltették túl ezt a vonalat, a vizuális effektek pedig nem lettek rosszak.

Összegezve: végig nagyon jól fenntartja a feszültséget és sikerült lekötnie a figyelmemet. Kicsit kár a klisékért, a relatíve egyszerű karakterekért és az összecsapott lezárásért, de ezzel együtt is rengeteget zsúfoltak össze ebben a minimal setup-ban.

Remélem a pozitív kritikák megteszik hatásukat és kapunk még hasonló munkákat Trachtenberg-től.