Leginkább két irányt képviselt eddig jelen blogfelület zenei kategóriája: egy egyslágeres előadó friss lemezével foglalkoztunk, vagy végigfutottunk egy ismertebb énekes/zenekar pályáján a kezdetektől napjainkig. Ezúttal egy kicsit mindkettő lesz: íme Sophie Ellis-Bextor.
Sophie Ellis-Bextor munkásságát a Theaudience nevű zenekarban kezdte, 1997-ben. Ez egy egyetlen lemezt megért britpop/indie rock formáció volt. Íme, egy szerzemény arról az egyetlen lemezről, egyúttal az első alkalom, hogy pontosvesszőt látok egy dalcímben.
1999-ben a banda feloszlott. Sophie-val legközelebb 2000 augusztusában lehetett találkozni, mikor egy laza stílusváltással becsatlakozott a Spiller nevű olasz DJ-hez, hogy elkészítsék egyetlen slágerét, a Groovejetet (ami a könnyebb beazonosíthatóság kedvéért kapott egy If This Ain’t Love alcímet is). Egyébként ezt később kikiáltották az Egyesült Királyságban az évtized rádióban legtöbbet játszott dalának.
Az első szólólemez Read My Lips címen majdnem kereken egy év múlva látott napvilágot. Elsőre egy olyan kislemezt választottak az albumról, ami egy korábbi dal feldolgozása volt: a Take Me Home, eredeti előadója bizonyos Cher. Érdekesség, hogy az új változatban Sophie kicsit átírta a szöveget, ami továbbra is a szexről szól, csak kevesebb finomkodással – Chernek amúgy nem is tetszett ez a lépés, de nem volt a dal szerzői között, így csak ennyit tudott szólni az ügyben.
Az albumon egyébként kisebbségben vannak az olyan dalok, mint Bextor legeredményesebb száma, a Murder on the Dancefloor. Hasonló a már említett feldolgozás, illetve kicsit visszafogottabb, de még bulisnak tekinthető nóta az Everything Falls Into Place. A Lover és a Move This Mountain itt-ott Róisín Murphy alternatív megközelítéseire emlékeztetett. Érdekes, hogy SEB-nál még a balladisztikus dalok sem igazán lassúak, inkább csak atmoszférikusak (By Chance, Is It Any Wonder). Az I Believe és a Leave the Others Alone ugyan jók, de töltelék jellegűek a többi között, nekem speciel a The Universe Is You volt még szimpatikus. A gitár rendszerint nagyon jól színezi a dalokat. A lemez lezárása a Groovejet live verziója – ebben az tűnt fel, hogy Dave Gahanhez hasonló módon élőben nem feltétlenül olyan visszafogott, selymes a hangja, de attól még nagyon is kellemes.
Teltek-múltak az évek, kiadta a Shoot from the Hip című második albumát (2003), elment szülési szabadságra, a Trip the Light Fantastic címre hallgató harmadik lemeze (2007) után George Michael „előzenekara” lett. 2008-ban kijött Dolly Parton Jolene-jának feldolgozásával. 2011-ben érkezett a Make a Scene, a következő pedig 2013-ban, a Wanderlust. Egyébként emellett dolgozott együtt egy-egy dal erejéig többek között az ausztrál Busface formációval, a Freemasons-szel, Bob Sinclarral, vagy épp Armin van Buurennel.
Friss lemeze szeptember elején jelent meg, és a Familia elnevezést kapta. Egy meglehetősen nyugodt albumra sikerült. A Crystallise, a Here Comes the Rapture és a Cassandra kifejezetten lassú dalok, illetve az Unrequited is az, de külön kiemelném, mert dallamvilágával és hangszerelésével ez volt az, ami igazán megfogott a többi közül. Visszatér egy kicsit a régi indie rockos világ a Wild Foreverben, van egy Florence Welch-érzés a Death of Love-ban. A Hush Little Voices eklektikussága miatt kiemelkedő, a Come With Us képviseli a funky diszkós vonulatot, a My Puppet Heartot pedig ugyan nem tudtam hova tenni (a The Saddest Happiness-t sem igazán), de érzékeltem a kreatív energiákat benne. Utolsó dal a Don’t Shy Away, ami sok vizet nem zavar, egy ilyen visszafogott lemez visszafogott lezárásának tulajdonképpen belefér.
Érdekes jelenség ez a Sophie Ellis-Bextor, egy-két dalát érdemes meghallgatni. Ha már Róisín Murphy véletlenszerűen becsúszott a blogunkra, és végül a koncertjére is eljutottunk, remélem, ez jelen esetben is bekövetkezik.
Előző zenei cikkünk: | |
A Rebecca Black-jelenség | |