Zenei referencia a zenei referenciában!
Egyszer volt, hol nem volt, egy Poway nevű, nem túl metropolisz, kb. Salgótarján méretű városban, a történetesen piros-fehér-zöld zászlójú San Diego megyében, 1992-ben megalakult egy zenekar.
A Tom DeLonge (ének, gitár) – Mark Hoppus (ének, basszusgitár) – Scott Raynor (dob) felállású formáció Duck Tape néven kezdte meg karrierjét. Ezután Figure 8-re váltottak, majd végül a Blink mellett döntöttek; utóbbi néven vették fel első demójukat, a Flyswattert ’93 tavaszán. Én ugyan valahogy végigszenvedtem rajta magam, de nagyon érződik benne a kezdetlegesség több szempontból is, úgyhogy nem ajánlanám, csak a nagyon elkötelezett fanoknak.
Érdekesség, hogy a borítón egy A betű szerepel, és a második, név nélküli demót leszámítva az elkövetkezendő albumok kezdőbetűivel folytatták az ábécét (az E-ig legalábbis, onnantól más lett a koncepció).
A zenekar által első „legitim” kiadványnak tekintett Buddha 1994 elején jelent meg. Ennek majdnem a fele az emlegetett név nélküli demó anyagát tartalmazta, meg mellette természetesen elég sok új dalt, mint pl. a Carouselt. Ez azonban még mindig nem volt egy teljes értékű LP, az csak a Cheshire Cat című lemezzel érkezett, a következő évben. Ugyan akkoriban még nem értek el vele különösebben nagy sikereket, de visszatekintve sokan egy alaptételnek tekintik az albumot. 1995 szeptemberében jelent meg az első (bár még csak promóciós) kislemezük, az M+M’s, amit elkezdtek játszani a helyi rádiók, és még egy kis klipre való költőpénzt is kaptak akkori kiadójuktól, a Cargo Records-tól. Ebből készült el az alábbi videó:
Ekkortájt figyelt fel rájuk egy másik zenekar is: a Blink. Egy másik Blink, Írországból.
Mivel a főhőseink nem akartak jogi vitába keveredni, ezért inkább jelezték, hogy megváltoztatják a nevüket. Erre a kiadójuk adott nekik egy hetet, ami alatt nem találtak ki semmit, sőt, az elkövetkezendő hetekben sem, ezért felhívták őket, hogy ha nincs más névötletük, akkor majd adnak nekik. Így került helyére a 182, amiről azóta is kering pár legenda, hogy mi okból választották. A legelfogadottabb teória szerint azért esett a választás erre, mert az A sebhelyesarcú című klasszikusban Al Pacinótól ennyiszer hangzik el a „fuck” szó.
Idővel egyre népszerűbbek lettek, így a kiadók elkezdtek versenyezni értük. Az MCA-t választották, lényegében kétharmados többséggel, ami a punk közösség szemében nem volt egy jó lépés, túl nagy kiadó lévén. 1997-ben megjelent a Dude Ranch, de ez volt az utolsó album Scott Raynorral, ugyanis az állandó, fárasztó turnézás már eleve feszültségeket keltett, másrészről a dobos ez idő tájt magánéleti okokból rengeteget ivott. 1998 nyarán megváltak tőle – pedig egyébként beleegyezett, hogy rehabra menjen. Helyére a The Aquabats formáció Travis Barkere került, aki meglehetősen jó benyomást keltett, mikor megtanulta a teljes setlistet 45 perc alatt.
A többi már történelem, ahogy mondani szokás. Következtek az olyan már-már klasszikusok, mint a What’s My Age Again, az All the Small Things vagy a First Date. Sokat elárul arról, hogy mennyire népszerűvé, populárissá vált a zenekar, hogy egyáltalán létezik egy ilyen kiadvány.
Mivel DeLonge vágyott egy kicsit több torzításra, ezért 2002-ben elkészítette a Box Car Racer névre keresztelt formáció egyetlen albumát, amihez a dobokat Barker szolgáltatta – így létrejött egy majdnem Blink-182 felállás, amiből Hoppus kimaradt, ez némi ellentétet szült.
A 2003-as Blink-182 című album már kicsit más jellegűre sikerült, a tagok is érettebbek lettek, ennek köszönhetően készülhetett el pl. az I Miss You. Ez természetesen eléggé megosztotta a rajongókat.
Mivel 2005-ben a fokozódó feszültség miatt hiátust jelentett a zenekar, DeLonge pedig ki is lépett (és egy időre teljesen elvonult a nyilvánosság elől), mindenki belefogott valamilyen más projektbe.
× A maradék két tag a jelenleg elég rövidéletűnek tekinthető +44-ban alkotott.
× DeLonge megalapította az azóta is működő Angels & Airwaves-t.
× Barker valóságshow-szereplő lett, és egy merőben más stílusban is játszott az Adam Goldsteinnel közös TRV$DJAM formációban.
2008 szeptemberében Travis és Adam egy kisméretű charter járattal utaztak, ami szerencsétlenségbe torkollott, és csak ők ketten élték túl a balesetet. A kórházban újratalálkoztak a zenekar tagjai, és felvetették az újbóli közös munka lehetőségét. Ennek eredménye lett a Neigborhoods album és a Dogs Eating Dogs EP.
Azonban DeLonge és a Blink-182 útjai másodjára is elváltak 2015-ben. Helyére Matt Skiba érkezett az Alkaline Trióból. Ezzel el is érkeztünk a jelenhez, a zenekar hetedik stúdióalbumához, ami a California címet viseli.
A Cynical, mint nyitódal optimálisan hat, viszont azt nem igazán értem, miért az alábbi, Bored to Death című szám lett az első kislemez, mert relatíve elég light, amolyan egynek oké kategória.
Főleg, hogy az utána következő She’s Out of Her Mind meggyőzőbben hat (talán a pörgősebb szöveg miatt (is)). Amúgy milyen érdekes, hogy ma már egy Blink-dalban teljesen normális, hogy van némi zongora, ki hitte volna ezt 1993-ban? Egy igazán kiváló szerzemény a Los Angeles, nem is teljesen passzol a zenekarhoz, de nem baj, jót tesz neki. A dobtémák egyébként még mindig nagyon jók, de az korábban is evidens volt, hogy Travis messze a legkomolyabb tudású arc a három emberből. A Tool és P!nk után ők is írtak egy Sober című dalt, ami összességében egész jó lett, de kissé felejthető, akárcsak a No Future, a Teenage Satellites vagy a Rabbit Hole. A kemény 17 másodperces Built This Pool igazán Family Reunion-jellegű számokat idéző, klasszikus Blink-megoldás, pláne, hogy a hivatalos csatornájukra felrakták a 10 órás loopját. Akad egy-két lassabb tétel is, a szimfonikus kiegészítést használó Home is Such a Lonely Place és a refrénekre kicsit erősebb San Diego, a kettő között egy üdítően pop-punkos Kings of the Weekenddel. A lemez végére jut egy 2 perces dal (The Only Thing That Matters), a címadó California, ami bőven a feléig egy meglepően lassú dal, valamint egy elég random lezárás, a Brohemian Rhapsody.
Élményszerű az új lemez, és tényleg érdekes megfigyelni, hogy honnan hová jutott el a Blink-182 hangzásban. Egyelőre úgy tűnik, Skibával megtalálták a számításukat, sok sikert kívánunk nekik a jövőben is!
Előző zenei cikkünk: | Következő zenei cikkünk: |
Nem elég csípős - Akkor és most az RHCP-vel | Molokótól Montóig - Akkor és most Róisin Murphy-vel |