Mondhatni egyre jobban gyülekeznek a viharfelhők a Disney féle Star Wars univerzum felett, az eddigi részek erősen vegyes megítélése mellett nem volt a legjobb előjele a Solo filmnek az sem, hogy Phil Lord és Christopher Miller elbocsátása után Ron Howard-nak újra kellett forgatnia a film 70%-át. Ahogy az nagyjából várható is volt, az új Star Wars történetnek nem sikerült annyi nézőt megmozgatnia mint az előző filmeknek és elég sok negatív kritikát is kapott. Ironikus módon a Disney először pont azzal az SW filmmel bukott, ami egyébként egyáltalán nem sikerült rosszul, (értsd: nem akartam kiskanállal kivájni a szemem és sósavval kimosni a helyét mint a 7. 8. rész után) hála a széria megítéléséből fakadó előítéleteknek, ezzel pedig kockára téve a további potenciálisan jó filmek elkészülését. De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük át tüzetesebben mitől is lett jó vagy rossz a Solo film.

Habár a Star Wars filmek közkedvelt karaktere Han Solo, sőt, az Empire Magazine szerint a világ 3., az Amerikai Filmintézet listáján pedig a 14. legnépszerűbb karaktere, az emberek többsége a hátuk közepére sem kívánták a Solo filmet. Nem véletlen, a “zsoldos antihős” karaktertípus egy jól bejáratott formula, a western filmekből is ismerhető. Egy önmagára támaszkodó, független, saját érdekeiért küzdő személy, akinek ugyan jobbára negatív tulajdonságai vannak, még is könnyű azonosulni az emberek felé mutatott bizalmatlanságával. Míg a főhős többnyire eleinte egy átlagember, akinek a karrakterfejlődését kísérjük szemmel, addig ez az archetípus kiforrt személyiség a kezdetektől fogva, aki nagyobb élettapasztalata miatt mentor szerepet is betölthet a főszereplőnél (mint ahogy azt Farkas tette Vadóccal az első X-men filmben). Az ő fejlődése általában az önös érdekekről való lemondást jelenti, a nagyobb jó érdekében, amit a múltbeli szenvedések ellenére is ott bújkáló, valahova tartozni akarás vágya gerjeszt. Ez az önmagán felülemelkedés pedig nem kis feladat, nem csoda hogy könnyű rá felnézni, cinikus humorukat megkedvelni. Férfi szemszögből nézve imponáló, hogy mernek szemben úszni az árral és a saját útjukat járni, amit a hétköznapi életben a legtöbben nem. Női szemszögből pedig hozzák a népszerű és izgalmas “rosszfiú” sztereotípiát, amiből fakadóan általában egy se veled se nélküled kapcsolat szokott kialakulni (mint Jack Sparrow és Elizabeth Swann viszonya a Karib-tenger Kalózaiban).

Hogy lehet az, hogy ennek ellenére még is viszonylag érdektelennek nevezhető egy ilyen emblematikus karakter saját filmje? Részben egyszerű a válasz: Mivel egy szándékosan “sidekick”-nek szánt szereplőről beszélünk, eleve kérdéses, hogy megfogja-e állni a helyét főhősként. Harrison Ford neve gyakorlatilag egybe forrt Solo-éval, így erőteljesen megkérdőjelezhető, hogy nélküle van-e egyáltalán értelme megformálni azt. Másrészt nem igazán indokolja semmi egy előzmény film létjogosultságát. Igaz, ez az archetípus általában rejtélyes, nem ismerjük az előéletét részleteiben, hogy miért lépett arra az útra amit jár, de alapvetően klissés kiszámítható okai vannak, amik adják magukat, így nincs is rá szükség. Egy fiatal, még tapasztalatlan és naív Han Solo a főszerepben nem fogja magával hordozni azokat a karakterjegyeket, amiért szeretjük, így összességében elveszti funkcióját és vonzerejét is.  

Ettől függetlenül a nem túl jó esélyekkel induló Alden Ehrenreich (Han Solo) teljesen jó munkát végzett. Ha nem próbáljuk görcsösen a Harrison Ford féle Soloh-oz hasonlítani (aminek a fentiek alapján nincs is értelme) egy energikus, merész karaktert kaptunk, a jól megszokott aroganciával és pimaszossággal, aki szintén szerethető. Ami azt illeti a szereplőgárda többi tagjára sem lehet panasz, Donald Glover valószínűleg a legjobb Lando választás volt ami csak lehetséges, Emilia Clarke is rendben hozta Qi’ra szerepét, de valahogy nem igazán működött közte és Solo között a kémia, nem volt valami jól megírva a közös száluk. Mivel kifejezetten kedvelem Woody Harrelson-t, jó volt látni egy SW filmben, kár hogy Beckett mint Han “mentora” eléggé felszínesre sikeredett. Paul Bettany pedig Dryden Vos szerepében ugyan a szokásos, 100km-ről is egyértelműen kiszúrható főgonoszt alakítja, így is mind kifinomult viselkedésével, mind harctechnikájával egy stílusos ellenfél.

Ha szereplői oldalról erős is lett a film, a történetről ugyan ez már nem mondható el. A cselekmény végig a coaxium körül forog, ami a hiperűrugráshoz szükséges üzemagyag és rendkívül értékes, ezt hajszolják a bűnözők és a Birodalom egyaránt. Han Corelliaról való kijutása után cseberből vederbe esik, így keveredik bele Beckették coaxium lopásába és még egy tucatnyi kalandba, míg el nem éri a film végső tetőpontját. Az elég egyszerűcske történet igaz tartogat pár kisebb csavart és izgalmas, de mellőz minden drámaiságot, inkább csak sondródunk az árral egyik akcióból a másikba. Nyilván formálta Solo jellemét a Qi-ra-val folytatott kapcsolata vagy a Beckettől tapasztaltak, de egyik szálnak sincs egy olyan drámai tetőpontja ami törést okozott volna Solo életében, nincsenek meg azok a párbeszédek és érzelmek amitől belekarmolnánk a fotelbe, nem jutunk el A-ból B pontba a film végére. A cselekmény pozitív oldaláról viszont elmondható, hogy tele van nosztalgiával, például megelevenedik előttünk hogyan találkozott Solo először Chewbacca-val, hogyan nyerte el Landotól a Millenium Falcont, átizgulhatjuk a híres Kessel Run-t amit az egyik legemlékezetesebb SW mommentumként is elkönyvelhetünk. Ezen kívül tele van utalásokkal (pl a Teräs Käsi harcművészet) és a filmek világán kívülre is kitekint (főleg a Clone Wars animációs sorozatra), elkezdi végre egységbe kovácsolni a különböző platformra készített SW tartalmakat. A film végi cliffhanger pedig egy új történetszál lehetőségét is felveti, ami ugyan nagyon el lett találva, de jó esélyes nem lesz belőle semmi, (talán az Obivan vagy Boba Fett filmben még előkerülhet). És ha már itt tartunk, ez a film szemben a 7. 8. résszel végre tényleg bővítette az univerzumot, megkaptuk azt a sokszínűséget amit egy SW filmtől elvárhatunk, a havas Vandor bolygótól kezdve a Mimban mocsarain át a Kessel rabszolgatelepéig. A hangulatot tovább erősíti, hogy ezúttal tökéletesen elvoltak találva a különböző lények, (Lady Proxima és kollégái adtak egy sötétebb “creepy” hangulatot az egészhez) nem mint például a 8. rész kristály rókái. És ha lények akkor persze ejtsünk pár szót aktuális droidunkról is L3-37-ről. Úgy fest minden SW filmbe kötelező egy “egyszerű embert” megtestesítő elveszett, nagyrészt csak szemlélődő karakter, aki a poénokért felelős. Ez változó sikerrel szokott összejönni, ezúttal is igen vegyes volt a reakció, viszont dicséretes hogy formabontó módon ennél hangsúlyosabb jellemvonásokkal ruházták fel. A feminista, egyenlőségért küzdő, öntudatra ébredt droid valóban eléggé elütött az SW világától, ez a komolyabb vonal nem jellemző a filmekre és talán a viszonylag gyengén megírt poénok miatt is furán hatott. Ettől független üdítő ez az új irány, emlékezzünk vissza, eredetileg a sci-fi nem saját korunk aktuális problémáinak tárgyalására volt egy eszköz?    

Összességében a hibák ellenére is egy élvezhető filmről beszélhetünk, sőt, a Star Wars történetek kezdenek most már kínosan jobbak lenni mint a fő szál.

A film megjelenése: 2019. május 25.
IMDB
Rotten Tomatoes

Előző filmes cikkünk:
Thor: Ragnarök