A fémzene egyik újkeletű kifejezése a djent. Megoszlanak a vélemények róla, hogy ez egyáltalán micsoda, lehet-e külön műfajként kezelni, esetleg csak egy játékstílus, mindenesetre nagy népszerűségre tett szert az utóbbi években. Ennek egyik kiemelkedő alakja a Periphery zenekar, az ő munkásságukba tekintünk be az elkövetkezendő pár bekezdésben.

A kétezres évek közepe táján még az internet érdemi részét képezték a fórumok. Ezeken szerzett ismertséget először egy bizonyos Misha Mansoor nevű úriember. Értékelték, hogy egyedül, otthoni körülmények között alkotott jó zenéket. A Periphery-t is ez idő tájt alapította, de a kezdeti fázis nem volt zökkenőmentes: 2009-ig négy különböző énekese is volt a zenekarnak.

A jelenlegi dobos, Matt Halpern még ennek az évnek a végén csatlakozott, majd 2010-ben, nem sokkal az első, Periphery című lemez megjelenése előtt sikerült egy hosszabb távon megmaradó formációt kialakítani az utolsó énekescserével, ekkor került a zenekarba Spencer Sotelo, Jake Bowen pedig már bevált gitárosként játszott ezen az albumon.

12 dalból áll összesen a lemez, az Insomnia jó bevezetőként megmutatja, mi az a djent. Egyben azt is, hogy ez a Periphery nagyjából mi fán terem: az énekdallam és a gitárjáték olykor diszharmonikus együttélése, aztán vannak benne a stílustól kissé idegen zörejek, a végén meg lényegében egy Bullet For My Valentine-dallá válik. A The Walk és a Letter Experiment kiemelkedő darabok, a zúzda helyén van, előbbiben még egy egészen korrekt gitárszóló is helyet kap. Az Arrested Development (magyarul Az ítélet: család címen fut) egyik epizódjából kiemelt című Jetpacks Was Yes ugyan egy jó dal, de merőben más, mint a korábbiak, sokkal lazább és befogadhatóbb, így ebből lett az első kislemezek egyike.

A Lightban lett zavaró először az, hogy Sotelo elég széles hangterjedelméből inkább csak a magasakat használja (ha éppen nem hörög), de pont ebben a dalban váltott a mélyebbekre, úgyhogy még csak ebbe sem köthetek bele. Plusz az utána következő All New Materials-nek kifejezetten jót tett a tenor. Egyébiránt az összes dal után van egy rövidebb-hosszabb átvezető, a legkülönfélébb módokon. Az abszolút semmit nem jelentő Buttersnips (ezen a linken megtalálható a Zyglrox „jelentése” is) tűnt a legjobban működő darabnak. Ezután jön az első klip, az Icarus Lives!,  majd a Totla Mad, az Ow My Feelings, valamint a már emlegetett Zyglrox. Ezek viszont – bár nem rossz számok – sajnos már nem hoznak semmi újat az addig elhangzottakhoz képest. A Racecar című záródal pedig érthetetlenül hosszú a több mint 15 percével.

2011 márciusában kiadták a Metallica One-jának feldolgozását, következő hónapban pedig megjelent az Icarus EP, ami úgy lett EP, hogy a kilencből négy dal az Icarus Lives! című dal különböző verziója volt.

Mark Holcomb (gitár) és Adam Getgood (basszusgitár) csatlakozott a későbbiekben, így alakult ki a jelenleg is aktuális felállás, és így készült el 201 júliusában a Periphery II: This Time It’s Personal. Az ehhez tartozó turné stílusosan This Tour is Personal címen futott.

A következő állomás 2014 elején volt: megjelent a Clear EP. A zenekar jelezte, hogy a majdnem 30 perces hossza miatt szerintük nem tekinthető EP-nek, de teljes értékű lemeznek sem. Hét dal található rajta, az első egy Overture című bevezető (ebben amúgy a Periphery munkásságától egészen távol álló motívumok is előfordulnak), a többi hat pedig mind egy-egy tag saját szerzeménye, kvázi reprezentatív az adott emberre. Jake Bowen dala a The Summer Jam, ami egy relatíve visszafogott (itt-ott popszerű) vokálisokkal operáló, néha furcsa ritmusú, de még így is könnyen emészthető dal. Egyedül az instrumentális átvezetője kicsit durvább hangzású. Matt Halperné a Feed the Ground, ami zongorával és egészen ügyes dobtémával indít, majd jön egy nagyon hétköznapi metálhangzás, egy basszusgitár alapú versszak, a refrén pedig szintén elég egyszerű. A falcett meglehetősen zavaró benne, de a fő probléma igazából az, hogy túl generikus, pedig egyébként jó. Misha Mansoor egy instrumentális szerzeménnyel működött közre, ami a Zero címet kapta. Ez lényegében hozza az elvárhatót. Spencer Sotelo a The Parade of Ashes-t írta erre a kiadványra. Ez elsőre leginkább a Static-X-re emlékeztet; másodjára esetleg a Nine Inch Nails-re, szóval eléggé indusztriális lett, ami egyéni preferenciámat kielégíti, pedig még inkább faék-egyszerűségű, mint a Feed the Ground. Adam Getgood dala is instrumentális, ez az Extraneous. Van benne nem kevés djent, meg egy érdekes alaptéma a – fogjuk rá, hogy – verzékben. Az utolsó dal a Mark Holcomb-féle Pale Aura. Ez emlékeztet talán legjobban a Periphery-diszkográfia többi részére. Leszámítva a duplázóval való darálást. Ezúttal nem emelnék ki egyetlen dalt, íme az egész:

Sok éves procedúra és halasztás után 2015-ben jelent meg az egy koncepcióra épülő Juggernaut, illetve mivel dupla album, a Juggernaut: Alpha és a Juggernaut: Omega.

Idén május 25-én érkezett az első dal az új lemezről, a The Price is Wrong; egy hónapra rá pedig streamelhető lett a Flatline. Az első klip, a Marigold, július 8-án látott napvilágot.

A The Price is Wrong egyébként tényleg a legelső dal, ami egy ilyen „bele a lecsóba” jellegű, csakis unclean (avagy tisztátalan) vokálisokkal dolgozó darab. A Motormouth egy tisztán két különböző részre bontható dal, nem is értem, miért számítják egynek. Egyébként éreztem benne némi Celldweller-hatást. A Marigold kicsit javít az ének-hörgés arányon az előbbi, és még szimfonikusok is feltűnnek. Kérdés, hogy a The Mars Voltára emlékeztető, majdnem két perces levezető minek kellett. Érdekes módon a The Way the News Goes..., az Absolomb, a Catch Fire és a Lune mind eléggé lightos dalok, rengeteg énekkel. Jónak jók, főleg az utóbbi, ami kicsit tájidegen, filmzenés jellegű, csak nekem még mindig nehezen illeszkednek be a matekmetálos dalok közé. A Remain Indoors, a Flatline és a Prayer Position használ némi hörgést, de kicsit sablonosak. A magam részéről a hasonló-címet-sem-láttam-még kategória győztesét, a Habitual Line-Steppert élveztem legjobban, változatossága miatt. Összehasonlításképpen íme a zenekar kétféle irányvonala:

Érdekes módon az albumhoz tartozó turnén, a más elfoglaltságai miatt hiányzó Adam Getgoodot nem helyettesíti beugró zenész, hanem a stúdióban feljátszott sávjait használják a koncerteken.

Nálunk legutóbb Devin Townsend előzenekaraként jártak, korábban pedig a Dream Theater előtt léptek fel, nem kisebb helyen, mint a Papp László Budapest Sportarénában.

Összességében a Periphery egy nyilvánvalóan réteg- (vagy mondhatni periféria-) zenét játszó, de műfajában otthonosan mozgó, kreatív zenekar, egy tehetséges énekessel. Ha érkezik újabb lemezük, arról mindenképpen beszámolunk itt is.

Előző zenei cikkünk:	Következő zenei cikkünk:
Molokótól Montóig - Akkor és most Róisín Murphy-vel	Isteni zene - Akkor és most a Skillettel