A Wolfmother alapjait 2000-ben fektette le Andrew Stockdale énekes-gitáros, valamint két másik ember (az ő pozíciójuk a kezdetek óta egy párszor már gazdát váltott), hogy aztán 2004-ben hivatalosan is megalakuljanak ezen a néven. Azóta 12 év alatt kiadtak négy lemezt (plusz a frontember egy saját néven futót), tehát a legtermékenyebb formáció díjára egyértelműen nem hajtanak, de persze nem is kell sietni – amennyiben a végeredmény jól sikerül (igaz, Guns N’ Roses?). Egészen biztosan merem állítani, hogy a legismertebb slágerük a Joker and the Thief, ami még a Shrek 3 filmzenealbumára is rákerült.

Az idén februárban megjelent lemezen lényegében minden dalt Stockdale írt, tehát a felelősség egyértelműen őt terheli. Első benyomások következnek, vágjunk is bele!

× Az első dal a The Love That You Give címre hallgat, és hozza a szokásos Wolfmother-hangulatot. Jók a kis háttérvokálos színezések a refrénben. Másfél perc környékén az effektezés miértjét nem értem, de hibának nem is nevezném. Ez a dal alig több, mint két és fél perc, ami pozitív, mert egy középtempós felvezetőnek tökéletesen passzol.
× A címadó Victorious elsőre olyan, mintha valami klasszikus rock szólna. Stockdale tenorja (főleg a refrénben) csak erősíti ezt az érzetet, főleg, hogy nyilván direkt nem a legtisztább gitárhangzással dolgozik a zenekar. Kapunk egy akusztikus átvezetőt, sőt, rögtön utána egy tempóváltást is. Ez eddig egészen élvezetes.

× A Baroness elsőre kevésbé tűnik emészthetőnek, mint az előző kettő, míg meg nem érkezik az akusztikus gitárral színesített refrén, ami fura kontrasztban áll így a verzékkel. Érdekes kis három perc volt ez.
× Bizonyára betett a sok Agent Carter-nézés, úgyhogy volt mire asszociálni a Pretty Peggy címről. Ahogy az várható egy ilyen címtől, ez egy szerelmes ballada, amiket nagyon nem szeretek. Egyébként gyanúsan hasonlít a Fun. Some Nights-ára (ráadásul Nate Ruess-nek is hasonlóan magas hangja van).
× A City Lights már sokkal pofásabban hangzik eleinte. Az akkordmenet furcsának tűnik, de annyi baj legyen, legalább nem az a bizonyos négy. Viszont kicsit továbbhaladva a dalban sem tudok megbékélni a szólóbetéttel, ami már az elején is szólt. A végére kifejezetten kaotikus.
× Audioslave-esen/soundgardenesen indul a The Simple Life, aztán kissé punkosan folytatódik. A refrén meg csak a szokásos jó. Az átvezető/szóló nagyon más, mint a dal előtte felépített része, így a vége is furcsa, de összességében azért hallgatható marad.
× A Best of a Bad Situation túlságosan falzettokkal teli, és túlságosan popzene.
× Viszont a Gypsy Caravannel visszatértünk a korábbi hangulathoz, bár azt meg kell adni, hogy Stockdale-nek a hangja ezen a ponton már kezd egy picit sok lenni. A gitárszólókat sosem akarják diszharmóniák nélkül megoldani érdekes módon.
× Kicsit elszállósabb (hm, ezt a szót nem ismeri a Word :D) a Happy Face, főleg a háttérbe applikált szintetizátorhangokkal. Kifejezetten élvezhető darab, az utóbbi pár dal közül simán a legjobb.
× Záróakkordunk az Eye of the Beholder, ami elsőre bevonuló zenének hangzik. Amúgy nem is lepődnék meg, ha egy ausztrál bokszoló mondjuk tőlük választana ilyet (talán jobban is működik, mint a Szállj el, kismadár :P). Szeretik ezek a srácok a ritmusváltásokat amúgy, ami egyrészről nem is baj, másrészről már elég régóta tudjuk, hogy az egy jó taktika. Ez a dal egy nagyon-nagyon jó befejezése a lemeznek, annyira, hogy én ki is nevezem az elhangzott tíz dal közül a legjobbnak – de legalábbis az én kedvencemnek.

Megállapodás szerint nem számszerűsítem az album értékelését; összesítve: relatíve rövid dalok, abból is csak tíz, de nem is gondolom, hogy szükség van többre. Jól szórakoztam az elmúlt körülbelül egy órában, köszönöm a közreműködését az ausztrál fiatal(?)embereknek ebben. Mondhatjuk, hogy a lemez címe (Győzedelmes) nem tévedett sokat.