A pop nagyasszonya, Lady Gaga idén új lemezzel jelentkezett, nézzük át egy kicsit a munkásságát!

Stefani Joanne Angelina Germanotta először 2008-ban tűnt fel a popzene radarján a The Fame című lemezével, ami azonnal óriási siker lett világszerte. Ennek az eredményességén a Haus of Gaga néven  futó kreatív csoport dolgozott, ami tartalmazza az összes öltözékért, színpadképért, imidzsért felelős embert a főszereplőnk körül. (Például az ő munkásságuk része a külön Wikipédia-cikket kiérdemlő „húsjelmez”.)

Első slágere a Just Dance volt, az igazán szintén ezzel ismertté váló Colby O’Donis társaságában.

Ezen a lemezen szerepelt még a Poker Face vagy például a Paparazzi is. Az album többi része is hasonló, könnyen fogyasztható, fülbemászó popdalokból áll. Ugyan ilyen téren egy standard popelőadónak tűnhetett, de már itt egyfajta védjegyévé vált a dadogás a szövegekben, valamint a furcsa fellépőruhák választása.

2009-ben érkezett a The Fame Monster című EP. Jól mutatja azt, hogy a Lady Gaga brand ekkorra már eléggé be lett járatva, hogy az ezen szereplő nyolc dal mind felkerült (kisebb vagy nagyobb) slágerlistákra. A legnagyobb dobás az elsőként kihozott kislemez volt, a Bad Romance.

Az Alejandro és a Beyoncé Knowles-zal közös Telephone is szép eredményeket ért el (ennek egyébként készült egy folytatása is, a Video Phone, amiben a featuring szó két szomszédját felcserélték).

Második lemeze Born This Way címmel jelent meg 2011-ben. Ezen kaptak helyet olyan slágerek, mint a The Edge of Glory vagy a You and I.

Ekkortájt dolgozott együtt először Tony Bennett jazzénekessel, akinek Duets II lemezére dolgozták fel a The Lady is a Tramp című klasszikust (leginkább olyan előadóktól ismert, mint Frank Sinatra és Shirley Bassey).

Következő lemeze, a 2013-as ARTPOP már egy árnyalattal gyengébben teljesített, mint elődei. Ennek legeredményesebb dala az Applause volt.

Az első komolyabb filmszerepét a Machete második részében kapta. Viszont ezzel olyannyira nem aratott sikert, hogy Arany Málna-jelölést kapott érte. Emellett volt egy még kisebb szerepe a Sin City folytatásában.

Ezután vett egy erős fordulatot, és három lemeznyi pop után készített egy jazzalbumot a már említett Tony Bennett-tel. A standardokat tartalmazó Cheek to Cheek a kritikusok körében elég népszerű lett, sokan kiemelték Gaga énekesi képességeit.

A 2015-ös év sem telt el üresen, a Til It Happens to You – a The Hunting Ground című dokumentumfilm betétdala – elsőként érdemelte ki azt a kitüntetést, hogy ugyanazon évben Emmy-re, Grammy-re és Oscar-díjra is jelölték. Még szintén ebben az évben szerepet kapott az Amerikai Horror Story ötödik (Hotel alcímen futó) évadában. Ugyan a kritikusoktól kapott hideget-meleget egyaránt a színészi játékáért, a 2016-os Golden Globe-on megkapta az Arany Glóbuszt teljesítményéért.

Friss lemezének első előfutára a Perfect Illusion volt szeptemberben, majd maga a(z egyik középső nevét viselő) Joanne című album októberben látott napvilágot.

A felütés a kicsit Ed Sheeranre emlékeztető, kicsit indie Diamond Heart, amit a keleties motívumokkal is operáló A-Yo követ, ami ugyan üde színfoltja a lemeznek, de sem ez a kettő, sem a lightos country jelleget öltő Joanne nem igazán érdekfeszítő dalok. A John Wayne már fokozatot vált, ami elég jót tesz az összképnek, aztán a Dancin’ in Circles-ben még némi trap motívumot is felfedezni véltem, voltak itt-ott jó gondolatok. Ezen dalok után egyértelműen elég hatásos, és bőven a lemez elejének legjobbja a Perfect Illusion, főleg a transzponálással a végén. A klasszikus ballada mindig jó ötlet, nincs ez másképp a Million Reasons esetében sem. A Sinner’s Prayer egy kifejezetten jó alap, kár, hogy a refrének nem lettek erősebbek, de azért így is van egy jó feelingje. A Come to Mama remek stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, Christina Grimmie-sen múltidéző jellege van. A Hey Girlben Florence Welch jelenléte max annyit számít, hogy egy kicsit népszerűsítse a dalt, de ennyi erővel simán lehetett volna egyszemélyes is. Az egyik legerősebb tétel pont az utolsó dal, a szintetizátoros szimfonikus alapot használó Angel Down, a második ballada. (Van még két dal a deluxe verzióban, a nem sok vizet zavaró Grigio Girls és az egész jópofa Just Another Day.)

Furcsa egy produktum lett, a régi Lady Gagára, akit a popzene egyik új ikonjaként ismertünk meg, csak itt-ott, nyomokban hasonlít. Ez persze még nem lenne baj, a Linkin Parknál sem az volt a probléma, hogy stílust váltottak, hanem hogy rosszul. Szerencsére jelen helyzetben nem a „rossz” esete áll fenn, csak hát furcsa, talán még szokni kell?

Mindenesetre egyik kedves ismerősöm szerintem jó nyomon járt, mikor Lady Gagát a „popzene torzszülöttségének kvintesszenciájaként” jellemezte.

Az értelmezést a kedves olvasóra bízzuk.

Előző zenei cikkünk:
Halál a popzenére! - Akkor és most a Sum 41-nal