Az RHCP története 1983-ra nyúlik vissza, mikor is négy osztálytárs (köztük Anthony Kiedis énekes és Michael „Flea” Balzary basszusgitáros) megalapította a Tony Flow and the Miraculously Majestic Masters of Mayhem nevű zenekart.
A banda megélt egy pár tagcserét az évek során. Az alapító Hillel Slovak (gitár) és Jack Irons (dob) játszottak a viszonylag rövid életű What is This? formációban is; mivel nehézkes volt összeegyeztetni a kettőt egymással, ezért kiléptek az ekkor már végleges nevén futó Chiliből, a másikra való fókuszálás céljából.
Így a zenekar első lemeze – aminek címadása körül valószínűleg komoly brainstorming zajlott – Flea egyik haverjával, Cliff Martinezzel és a gitáros castingjuk nyertesével, Jack Shermannel készült el. Az album producere (bizonyos Andy Gill) Kiedis elmondása szerint mindenképpen sláger(eke)t akart, így egy tisztább, rádióbarát hangzás felé igyekezte tolni a zenekart, azonban ezzel a banda nem értett egyet, és a végső hangzással sem voltak elégedettek, túlpolírozottnak gondolták. A kritikusok sem emelték épp piedesztálra első próbálkozásukat, de így is fogyott belőle kb. 300.000 példány, és az akkor még zenével foglalkozó MTV (de rég is volt...) által tettek szert némi ismertségre is.
A True Men Don’t Kill Coyotes-nál a mi szerkesztőségünk sem talált jobb dalt a lemezen, pedig nagyon kerestük. A többi szerzemény is hasonló stílusra épül, csak a legtöbbje ennél egy kicsit lassabb. Egyébként található egy darab feldolgozás is a dalok között, a nemrég Tom „Loki” Hiddleston és Elizabeth „Scarlet Witch” Olsen főszereplésével készült életrajzi filmet kapott Hank Williams-től.
Ezután következett a második album, a Freaky Styley, amivel már mind az újságírók, mind a zenekar tagjai sokkal elégedettebbek voltak – más kérdés, hogy mind a lemezeladások, mind a hozzá tartozó turné elég kevés bevételt hozott a konyhára. A The Uplift Mofo Party Plan már ugyan felkerült a Billboard 200-as listájára, de a sikereket beárnyékolta Kiedis és Slovak drogfüggősége, és utóbbi ebből fakadó halála. Kiedis el sem ment a temetésre, Irons pedig kilépett a zenekarból. A két maradék tag némi tanakodás után úgy döntött, folytatják így is.
Érdemes volt, hiszen innentől meneteltek igazán felfelé. 1988-ban csatlakozott a dobos Chad Smith és az akkor még tinédzser John Frusciante. Ezzel a felállással készült el a Mother’s Milk.
(ismerős a téma 0:33-nál?)
Az ezután következő részt nem is taglalnám részletesebben, ekkor születtek meg olyan slágerek, mint az Under the Bridge, a Californication, az Otherside, a Can’t Stop vagy épp a Snow (Hey Oh).
Ezzel gyorsan elérkeztünk 2007-ig, amikor a zenekar tartott egy komolyabb szünetet, két évvel később pedig Frusciante (egyébként másodjára) elhagyta a zenekart, hogy azóta is tartó szólókarrierjére koncentráljon (ami persze, mondanom sem kell, koránt sem ilyen sikeres). Helyére a közönség által turnékról már ismert Josh Klinghoffer szállt be, vele készült el a 2011-es I’m With You.
Egy ilyen markáns szereplő lecserélése nyilvánvalóan mindig kockázatos, de legalábbis óhatatlanul kivált némi ellenszenvet pár emberből. Azonban az I’m With You a kritikusok körében kifejezetten pozitív visszhangot kapott. Klinghoffer játékáról megállapították, hogy ugyan kissé különbözik elődjéétől (például kevésbé komplex), de jól működik.
2014-ben jelentették be, hogy újra stúdióba vonulnak, a következő évben meg is kezdték a munkálatokat, amit idén év elején fejeztek be. Május 5-én érkezett az első kislemez a The Getaway címre hallgató korongról.
Maga a nagylemez pedig június 17-én látott napvilágot.
És – legnagyobb sajnálatomra – elég gyengére sikerült, de legalábbis felemásra.
Az első négy dal nagyon-nagyon light lett. Ugyan vannak itt-ott jó megoldások: a The Getaway női vokálja, a Dark Necessities hangszerelése, Klinghoffer játéka a billentyűkön és gitáron, a We Turn Red dombtémája vagy a The Longest Wave akkordmenete; de így is majdnem bealudtam a lemez elején. A Goodbye Angels volt az első, ami felébresztett, főleg az outro része, az elég jól sikerült. Aztán jött a Sick Love: ebben elvileg benne van Elton John zongorán, ehhez képest zongorát nemigen hallottam benne, de legalább volt benne egy kis gitárszóló, még ha nem is Frusciante-színvonalon. A Go Robotban van egy nagyon jó dob-basszus kombó, amire sajnos túl lassan folydogál az éneksáv. A Feasting on the Flowers inkább csak egy jó feeling, a Detroit meg egy furcsa katyvasz, mert váltják benne egymást a jobban és a rosszabbul sikerült részletek.
Igazán a végére indul be a lemez, a This Ticonderoga nagyot hasít az addigi altatók után. Az Encore kicsi visszaesés, de a The Hunterben (ugyan az is elég lassú, viszont) valami nagyon klappol, valószínűleg a zongora és a slide-olások. A záróakkord a Dreams of a Samurai, amiben a tisztán zongorás alapra érkező női ének bevezetőként üdítő ötlet (de körülbelül annyira érződik RHCP-dalnak, mint amennyire a Disturbed munkásságába passzol a Sound of Silence-feldolgozásuk). Utána egy elég komolyan torzított gitárt kapunk, no meg a szokásos Flea-féle basszusgitározást; szóval egy kicsit furcsa, de tulajdonképpen jó lezárást.
Többségében egyébként jó kritikákat kapott a The Getaway, de nem vegytisztán pozitív a visszajelzés.
Meglátjuk, innen hova vezet tovább az út, én remélem, hogy jobb irányba. Ha érkezik új lemez, arról mindenképpen beszámolunk itt is.
Előző zenei cikkünk: | Következő zenei cikkünk: |
Christina Grimmie - With Love | 182 problems but the Blink ain't one - Akkor és most a Blink-182-val |