A Lacuna Coil egy olasz illetőségű zenekar, akik két énekessel alkotnak; egyikük Andrea Ferro, aki a férfi vonalat (valamint a hörgést) hozza, másikuk pedig a közösségi médiában is elég aktív Cristina Scabbia, aki nem mellesleg a kinézetével is rendszerint előkelő helyeket szerez az erre szakosodott listákon.

Legsikeresebb daluk a Karmacode című lemezen található Our Truth.

A Delirium címre keresztelt album majdnem kereken két évvel az előző után jelent meg, körülbelül két héttel ezelőtt, úgyhogy bőven ideje meghallgatni.

× A finoman, kórussal indító The House of Shame nem sokáig finomkodik. Ferro vokálisai vezetik a dalt a verzékben, amik a középtempónál kicsit gyorsabb zúzdából állnak, Scabbia mezzoszopránja a refrénben erős kontrasztot képez ezzel szemben. Időnként elő-előkerül a duplázó, nem teljesen standard a dallamvezetés; ez egyelőre egy biztató kezdés, főleg a visszafogott kis átvezetővel. Miután véget ér a szám, kapunk még egy kis plusz levezetőt, aminek sok értelmét ugyan nem látom, de a jelenléte éppenséggel nem baj.
× A Broken Things-ben Ferro már többet énekel, mint hörög, Scabbia pedig lényegesen mélyebben énekel, mint előbb. Ha legalább ennyi változatosságot sikerül tartani, akkor én már egész boldog leszek. A tiszta és az „unclean” vokál közös éneklése szimpatikus megoldás, a teljes megállás úgy három percnél is ötletes, de még várok egy igazán ütős dalra.
× A címadó Deliriumban igen markáns a basszusgitár jelenléte, ami tetszik. A refrén viszont abszolút nem, egyetlen szó ismételgetése egy „so-so” dallamra nem túl elegáns megoldás. De legalább itt (is) kiderül, hogy Cristina jól megállja a helyét a szakmájában.

× A Blood, Tears, Dustban egy teljesen váratlan szintetizátoros effekt kezd, ennek későbbi jelenléte kissé indusztriális jelleget ad a dalnak. Még ha klisésen is hat a refrén dallama, a gitárkiállás/szóló élvezetes, szóval azt kell, hogy mondjam, ez egy kifejezetten jól sikerült darab.
× A Downfall lassabb tempót diktál, és ezúttal majdnem végig Cristina énekel, ezáltal egy műfajon kívül állóknak is emészthető számot sikerült alkotni, bőven megspékelve szimfonikusokkal. Szükség is van erre, stratégiailag jó ponton lett elhelyezve, úgy érzem.
× Gyermekkórussal kezdődik a Take Me Home, erre speciel annyira sem számítottam, mint az eddigi megoldásokra. Mondjuk azt nem értem, hogy minek kellett… A szintis effektek (ezúttal kis sípolások itt-ott) mindenesetre most is jól lettek belecsempészve a dalba. A végén egyébként visszatér az elején hallott minta, de nem emeli a szám minőségét továbbra sem.
× A You Love Me ’Cause I Hate You egy újszerűnek ható gitárhangzást és újszerű énekstílust hoz, Scabbiát alig ismerem fel ebben. Ezekkel az alternatív jellegű verzékkel már megint egy jó lépés, a refrének is egészen jól működnek. Szeretnék már belekötni valamelyik dalba rendesen, na!
× A félidőt elhagyva következik a Ghost in the Mist. Ismét előkerül a darálás és a hörgés, de csak módjával. Bevallom, arra nem számítottam, hogy egy nyolcadik lemezét készítő zenekarnál ennyire klappolni fog minden, de ez tulajdonképpen felháborítóan jó. Talán azért az át- illetve levezető lehetett volna kreatívabb.

× A My Demons még a Downfallnál is lightosabban indul. Furcsálltam volna, ha úgy is marad, mert nincs itt az ideje még egy ilyen dalnak (ha egyáltalán lesz még). Helyette kapunk elég mélyre hangolt gitárt, meg sok Ferro-t. Sőt, még szólót is, amiből kár, hogy relatíve kevés van. A Pull Me Under-féle lecsapás nem hinném, hogy valaha jót tett egy dalnak, de az eddigi eredmény miatt eltekintek tőle, egyszer-egyszer belefér.
× A Claustrophobia című dallal továbbra sem gyorsulunk fel nagyon. Egyébként az előző számnál is ki volt írva az explicit felirat, de ott nem tűnt fel, hogy mi miatt, ebben most hallottam az ominózus szót. :P Ezen a dalon is nehéz fogást találni, korrekt munka, mint majdnem minden más az eddigiekben.
× Tizenegyedik a listában az Ultima Ratio. Ez is igényes iparosmunka, mint az előző, bár akadt benne egy kis újítás. Viszont idáig elérve már kiütközik az a probléma, hogy vajon érdemes-e ennyit rárakni egy albumra (egyébként a többi már bónusz). Tizenkettő dalnál nem hinném, hogy túl jó ötlet tovább menni, kivéve bizonyos egyéni eseteket.
× A Live to Tell egy Madonna-dal. Elsőre azt hittem, csak véletlen egyezés a cím, de nem. A Lacuna Coil eddig sem volt ügyetlen a feldolgozásokkal, ezúttal is egy remek darabot sikerült összehozniuk (bár én mondjuk Ms. Cicconétól biztos nem ezt választottam volna – de nem nekem lett volna igazam valószínűleg).

× Második bónusztétel a Breakdown. A verzék fel vannak osztva két soronként, nem rémlik, hogy ez eddig előfordult volna, pedig jó, és akár lehetne többször is használni. A címhez igazodva a breakdownt kiemelném, kettő részből áll, a két különböző énekeshez igazítva, ezáltal ismét jól keverve a kártyákat.
× A Bleed the Painben még utoljára zúznak egyet. A végére is kapunk egy nagyon jó dalt, de azért a „jóból is megárt a sok” elv alapján nem baj, hogy vége az albumnak itt. De ha már ez a ténylegesen utolsó szám, akár egy normális lezárást is kaphatott volna, azért mondjuk kár.

A Wolfmotherrel ugyan jól szórakoztam, de az Underworld furcsa volt, a Soul Asylum unalmas, a Dandy Warhols gyenge, Ari Grande meg csak egy a sok popelőadóból – így hát örülök, hogy végre eljutottunk eme felületen egy nagylemezhez, amire végre kimondhatom nagybetűkkel, hogy JÓ. Köszönöm a Lacuna Coilnak a tartalmas egy órát, remélem, még találkozunk!

Előző zenei cikkünk:	Következő zenei cikkünk:
Mire képes tizenöt producer? - Ariana Grande: Dangerous Woman	Így emlékezünk - Christina Grimmie: With Love