A Sum 41 nemrég jelentette meg legújabb lemezét, ezért ideje róluk is ejteni egy pár szót.

Úgy tűnik, idén jó köre van a pop-punk szcénának, a Blink-182 is kijött idén egy új anyaggal (erről itt írtunk), az Offspring is várhatóan év végére elkészül az új lemezével, és Deryck Whibley zenekara sem tétlenkedett, október 7-én látott napvilágot az új album. De kanyarodjunk előbb vissza egy kicsit!

A Sum 41 története 1996-ban kezdődött, amikor Whibley és a dobos Steve Jocz megalapították a bandát. Kaspir néven indultak, de ezt még év közben (a nyári vakációjuk 41. napján) megváltoztatták. Bár az alapkoncepció az volt, hogy nem Deryck lesz a főénekes a zenekarban, Dave Baksh (vokál, gitár) csatlakozásakor mégis ennél maradtak. A basszusgitárosi posztot betöltő Jason McCaslinnel lett teljes a felállás 1999-re. (A kezdetekben kipróbált, de végül hamar eltűnt tagok nevei itt találhatóak egyébként.)

Az első nagyobb kiadványuk a Half Hour of Power című EP volt 2000 júniusában. Található rajta itt-ott némi metálos kikacsintás (az intrónak szánt Grab the Devil by the Horns and Fuck Him Up the Ass című dalban, vagy az átvezetőként funkcionáló T.H.T.-ben), valamint amennyire a pop-punk műfaj engedi az embert kibontakozni kreativitásában, egy-két ötletes megoldás is akad (Second Chance for Max Headroom, vagy épp az én kedvencemmé vált What I Believe). Emellett persze ott vannak a szokásos standardra épülő dalok: könnyen fogyasztható ének, a refrénben jó, harmonikus vokálok, kvintezés (Machine Gun, Summer, a kislemezes Makes No Difference). Ezek közé még befért egy (leginkább a későbbi Fat Liphez hasonlító) szám, a Pókember filmzenealbumáról kiszedett, kicsit átdolgozott (It’s) What We’re All About, ami inkább Beastie Boys, mint Sum 41.

Ugyan sokan ezt tartják az első lemezüknek, a zenekar úgy nyilatkozott, hogy teljes értékű kiadványuknak csak a következő albumot nevezik, a 2001-es All Killer, No Fillert. Valószínűleg azért is, mert ezzel értek el igazán nagy sikereket, például a már említett Fat Lippel.

Ez a lemez termelte ki az In Too Deepet és a Motivationt is.

A 2002 végén megjelent Does This Look Infected?-en már egy fokkal komolyabban vették magukat (na persze csak ésszel), ennek a legnagyobb slágere a Still Waiting volt.

Érdekesség: 2003-ban szerepeltek Iggy Pop aktuális, Skull Ring című lemezén, az alábbi dallal:

2004-ben a zenekar a Kongói Demokratikus Köztársaságba repült egy karitatív szervezet képviseletében. Mivel a hotel mellett, ahol elszállásolták őket, komoly harc alakult ki, ezért egy ENSZ-tisztnek kellett közbelépnie, hogy sikerüljön kihozni a bent lévőeket biztonságos területre. Ez az ember Charles Pelletier volt – becenevén Chuck; így lett a következő lemez címe Chuck. Az első kislemezes dal az akkor jól teljesítő, de az idő múlásával sajnos kissé homályba merült We’re All To Blame volt. Az ezután következő Pieces volt az első alkalom, hogy egy egészen balladisztikus számnak adtak klipet.

2006-ban Baksh elhagyta a zenekart. A 2007-es Underclass Hero-t így trióként készítették el (a turnén pedig csak egy beugró gitárost alkalmaztak). A következő évben mindenki más projektre koncentrált. Az új gitárosuk Tom Thacker lett, és többszöri halasztás után 2011-ben vele jelent meg a Screaming Bloody Murder című, a sorrendben ötödik lemez.

2012-től hivatalosan szünetet tartottak, Jocz ez idő alatt kilépett, Whibley pedig egészségügyi problémákkal küzdött túlzott alkoholfogyasztása miatt. 2015 júliusában tartották a visszatérő fellépésüket, amin egyúttal bejelentették, hogy Dave Baksh ismét része a zenekarnak, így öttagúvá váltak.

El is érkeztünk napjainkig, október 7-én jelent meg a 13 Voices. Ez tíz kifejezetten élvezhető számot tartalmaz. Kezdésnek az A Murder of Crows-t, aminél megismerkedhetünk a visszatérő motívummal, az elején lassan beúszással, valamint a (szintetikus) szimfonikusokkal, amiről gondolom még ők sem gondolták volna húsz évvel ezelőtt, hogy használni fogják (a kissé Good Charlotte-os Breaking the Chainben még visszatérnek egyébként). A dal érdemi része viszonylag rövid, hamar eltelik, így leginkább intró jellege van, de annak jó, leginkább a Hollywood Undeadet idézte nekem. A Goddamn I’m Dead Again agyontorzított basszusgitárt véltem felfedezni, valamint sokat dobnak rajta Baksh gitárfutamai. Az album előfutára a Fake My Own Death volt, ami ugyan egy teljesen korrekt dal, de a jó színvonal közepette simán középmezőnybe szorul jelen lemezen. A There Will Be Blood (valószínűleg a masírozós hangulata miatt) néha már-már a Rammsteint juttatta eszembe. A címadó 13 Voices-ban egy kis tört ritmus is akad, meg egy jó kis kettősség a gyorsabb/lassabb részek váltakozásával. A lemez végére jönnek a poposabb részek; a War egyértelműen ezt a vonalat erősíti, kicsit balladás, de nem kevésbé élvezetes. Ami érdekesebb, hogy a (jelen cikk címét szolgáltató) God Save Us All (Death to Pop) szintén operál popzenei eszközökkel, amolyan Bring Me the Horizon módon. El tudom képzelni, hogy ez egy nagyon jó, hatásos koncertdal. A The Fall and the Rise ismét a Hollywood Undeadre hajaz, főleg a rappeléssel, majd az utolsó tétel a Twisted By Design, ami nem annyira erős, de egy levezetőnek pont jó.

Mondanám, hogy a nem tisztán pop-punk stílusú lemezből érzékelhető a fejlődés a zenekaron; de már a kezdetek kezdetén sem zárkóztak el más lehetőségektől. Mindazonáltal ad egy kis változatosságot, hogy már egy ideje billentyűket is használnak, valamint eléggé fel tudja dobni az egyébként egyszerű stílust egy olyan tudású gitáros, mint Dave Baksh (ahogy a Blink-182-t Travis Barker).

Egyelőre ennyit erről a műfajról, de ha a The Offspring tényleg befejezi idén a lemezét, róluk sem felejtünk el írni egy pár szép szót.

Ha tetszett, iratkozz fel:

Előző zenei cikkünk:
A Die Antwoord-jelenség