Amikor kialszik a Nap

Sunshine

Elérkeztünk annak a sorozatnak a második részéhez, amiben olyan filmeket bányászunk elő, amik méltatlanul kevés figyelmet kaptak a maguk idejében, vagy újra aktuálissá váltak, ami miatt érdemes őket újranézni. Az előzőhöz hasonlóan mai alanyunk is kellőképpen megosztó lesz, ez pedig nem más, mint a Sunshine.
Ha a stáblistára tekintünk, minden okunk megvan a bizakodásra, hiszen annak az Alex Garlandnak köszönhetjük a forgatókönyvet, aki a 28 nappal később írója is volt, Danny Boyle pedig többek között a Trainspotting vagy a 127 óra rendezésével büszkélkedhet. A szereposztást illetően pedig olyan színészeket láthatunk karrierjük felszálló ágában, mint Chris Evans (Amerika Kapitány), Cillian Murphy (Batman: Kezdődik!), Mark Strong (Sherlock Holmes) vagy Rose Byrne (X-Men). De mielőtt nagyon belemennénk a történetbe, a klisékre érzékenyeket figyelmeztetném, hogy vegyék be gyógyszereiket, mert lesz belőlük bőven.

2057-ben járunk, amikor a Napot a kihűlés fenyegeti, és a Föld a jégkorszak küszöbén áll. Az emberiség utolsó mentsvára pedig egy Napba juttatott atomtöltet, ami az elméletek szerint képes lehet újra beindítani. Az első próbálkozás során az Ikarosz (mert hát milyen név lenne ennél jobb ómen egy öngyilkos küldetésre?) legénysége eltűnt, de 7 évvel később útjára indul az Ikarosz II, hogy megmentse a világot.
Eleinte minden simán megy, ám a Merkúrt megközelítve a legénység az eltűntnek hitt Ikarosz I rádióadását fogja, amitől komplikáltabbá válnak a dolgok. A sablonos történet ellenére az események láncolata végig leköti az ember figyelmét és kifejezetten izgalmas, ahogy a legénység önfeláldozó küzdelmet vív technikával, természettel és egymással is, a film közepe táján lévő nagyobb csavar pedig szintén rendben van. A látványvilág is kifejezetten tetszetős, az űrhajó kívülről impozáns, hihetően felépített és a CGI is a helyén van. Belülről is hordozza a megfelelő sci-fi elemeket, mint a mindent irányító szuperszámítógép vagy az oxigént biztosító botanikus kert. Ugyanakkor vannak gyenge pontjai, például mikor a legénység videóüzenetet készít földi hozzátartozóiknak, kifejezetten igénytelen hátteret sikerült animálni a szereplők mögé. Ami a látványvilágban nekem a legjobban tetszett, az a Nap hihetetlen vakító erejének a vizualizálása, akár a külső részeknél, akár az űrhajó “kilátó” helységében játszódó jeleneteknél. Például az utolsó fél órában egy titokzatos karakter személyét nem a sötétben bujkálással fedik el, hanem ellenkezőleg, a szemből tűző nap az, ami miatt csak a sziluettjét láthatjuk, ami kifejezetten kreatív.
A zenei aláfestést szintén sikerült eltalálni, végig nagyon nyomasztó és feszültséggel teli a film, ezért pedig kifejezetten jár a plusz pont:

Sajnos minden erősségével együtt is a középszerűség homályába veszett a film, ami főleg a lecsupaszított egy szálon futó történetnek, sekélyes karaktereknek és a vontatottságának tudható be. Gyakorlatilag semmilyen prológusa nincs a filmnek, a szereplőkről nem tudunk meg különösebben semmit, és az utolsó fél óra horrorfilmbe való átfordulása is egy kicsit kilóg, irreális is (már amennyire lehet ilyet mondani egy sci-fire). Ezzel együtt is olyan képi megoldásokat és ötletes cselekménymozzanatokat tartalmaz, ami miatt mindenképp érdemes megnézni ezt az egyértelműen alulértékelt alkotást. A gyönyörű befejezésről nem is beszélve.