Folytatjuk azon rovatunkat, amiben az egyslágeres előadók aktuális lemezét elemezzük. Terítéken a Bohemian Like You által népszerűvé vált The Dandy Warhols formáció.

A zenekar 1994-ben alakult Portlandben, legnagyobb sikerük, ez a dal, 4 évvel később jelent meg.
Ugyan másik, ekkorát szóló slágert nem sikerült azóta sem kiadniuk, de volt egy Mousse T-dal (Tom Jones Sexbombját lényegében ő követte el) Horny as a Dandy címen, ami a banda második legeredményesebb kislemezének tekinthető; bár ez csak egy újrahasznosítása a fenti darabnak.
A négyes szám bűvöletében maradva: az idei albumra is ennyi évet kellett várni a rajongóknak a kissé megosztóra sikerült előző után.
A kérdés viszont az, hogy hogyan is sikerült a mostani, vágjunk is bele!

× Az első dal Search Party címre hallgat, és egy furcsán effektezett kezdés után belevág a kissé Fatboy Slim utánérzetű muzsikába. Meglehetősen monoton a dal; az Underworldtől ezt még elviseltem, viszont egy önmagát a rockzene világában (bár annak szélére) elhelyező zenekartól már sokkal inkább igénytelenségnek tartom. Vagy lustaságnak.
× Teljesen más hangulatban indul a Semper Fidelis (avagy „Mindig hűséges”). Továbbra is erősek a szintetizátorról érkező hangok, de ebben kicsit több hangsúlyt kap a gitár (leginkább egyetlen kvint ismételgetése céljából). Nagyon (talán túl?) sokat változtak ezek a srácok a Thirteen Tales from Urban Bohemia lemez óta!
× Szünet nélkül megy tovább a zene, következő számunk a Pope Reverend Jim. Elsőre gyakorlatilag az előző dal másolatának tűnik, de szerencsére egy kicsit megváltozik a verzékre. Ez sem egy nagy dobás, de az eddigiek közül kiemelkedőnek tekinthető. Persze úgy nem nehéz, hogy mindegyik dalban lényegében ugyanazt hallgatom minimum három percen keresztül… A végére ez is nagyon unalmassá válik.
× A Catcher in the Rye-ban rekordszámú hang van, már megkockáztatnám, hogy ez egy dallam! Pedig úgy tűnt, hogy ilyesmi gyártásán már nem fáradoznak. Mindenesetre örülök, hogy élvezhető pontja is van a lemeznek.
× A STYGGO-val (a SomeThings You Got to Get Over rövidítése) egy Daft Punk-jellegű dobbetétre megérkezik az, ami eddig hiányzott: AZ a bizonyos négy akkord. Viccen kívül segíthetett volna ez a húzás az eddigi tapasztalaton – ha írtak volna egy tisztességes éneksávot hozzá, meg mondjuk neadjisten nem lenne elnanázva az összes refrén. Ráadásul úgy érzem, a vége kissé le lett csapva.
× A Give kifejezetten kellemesen indul. És ugyan a refrénben az ének-vokál kombinációja furcsa, de merem azt mondani, hogy kellemesen is folytatódik. De legalábbis könnyen emészthetően.
× A You Are Killing Me-re már kezd zavaró lenni, hogy többnyire nem túl acélos az ének (itt egyébként pont, hogy egy picit azért megerőlteti magát Courtney Taylor-Taylor). Maga a dal ugyan emberi fogyasztásra nem ártalmas, de nem is egy Michelin-csillagos éttermi kaja.

× Az All the Girls in London végre felidéz valamit a régi Dandy Warhols-ból. Nem azért, mert bezzeg „a régi jó dolgokból nem maradt semmi”, hanem mert objektív mércével is több igényesség szorult egy véletlenszerű korábbi dalba, mint jelen album első felébe összesen. Pedig akkoriban sem akartak világmegváltóak lenni, vagy lejátszani a Dream Theatert.
× A Doves-ban nagyon jó hallani a basszusgitárt. A vokálisok miatt olyan érzésem van, mintha egy Sigur Rós-dalt felpörgettek volna. Ez még rendben lenne, viszont a négyperces hosszát nyugodtan le lehetett volna kurtítani.
× Utolsó szám a mindössze másfél perces The Grow Up Song. Egy szál elektromos gitár és egy hamiskás ének, ez mind. Levezetőnek még – úgy-ahogy – belefér, de valójában ez is instant lomtár kategória.

Nem ajánlanám senkinek az album végighallgatását (pedig csak tíz számból áll), meglehetősen harmatgyengére sikerült. Vannak ugyan biztató pontjai, de sajnos nem elég.