Decemberben érkezik hozzánk a keresztény rockzene talán legmeghatározóbb formációja, a Skillet, erre az eseményre már most az utolsó szálig elfogytak a jegyek (azért nyilván ahogy közeledni fogunk a koncert napja felé, fel-felbukkannak az eladó darabok). Mivel kerek egy héttel ezelőtt jelent meg az új lemezük, tekintsük át egy kicsit a munkásságukat!

A Skillet története 1996-ig nyúlik vissza, amikor is John Cooper és Ken Steorts aktuális zenekaraik turnézása közepette találkoztak egymással. A Seraph és az Urgent Cry rövid életűnek bizonyult (a két bandának nyolc dala jelent meg összesen); lelkipásztoruktól kapták azt a tanácsot, hogy folytassák a zenélést közösen. A „skillet” szó egyébként serpenyőt jelent – onnan jött az ötlet a névadásra, hogy két különböző (stílusban játszó) embert bedobtak a közösbe, ahogy a serpenyőbe szokás az alapanyagokat (John egyébként még mindig inkább csak egy jó poénnak tartja ezt a névadást). A ForeFront nevű, keresztény zenével foglalkozó kiadó hamar felfigyelt rájuk, így (az időközben csatlakozó Trey McClurkin dobossal) felvették első lemezüket. Ez volt a ’96 októberében megjelent Skillet.

Két dolog tűnt fel elsőre erről az anyagról: egyrészről, hogy John hangja egy kicsit még fiatalosabb volt, de még így is karcos, másrészről, hogy némi kezdetlegesség érződik rajta (na persze az nem baj). Az egész lemezt áthatja a grunge műfaj, főleg az I Cant és a Gasoline-t, de érződik még a Painten, a You Thoughton, vagy éppen a Boundaries-on. A My Beautiful Robe is ezt a részleget erősíti, csak kicsit működőképesebb, mint a többi. Két lassú téma is akad, a Saturn, ami egy kis Goo Goo Dolls-érzetet ad a vége felé, valamint a jogosan rövidebb, de kevésbé érdekfeszítő Safe With You. A Splinter egy az egyben olyan, mint egy Rembrandts-dal. Ami nekem igazán szimpatikus volt, az a Promise Blender, alant hallgatható. A refréneken ugyan itt-ott lehetett volna még csiszolni, de a műfaj sajátossága, hogy azok általában nem túl bonyolultak.

Az 1998-as Hey You, I Love Your Soul már könnyedebb rock vonalon mozgott. A következő évben csatlakozott John felesége, Korey Cooper (elsősorban a koncerteken férje munkájának könnyítése érdekében). 2000-ben két lemezük is megjelent: az Invincible és az Ardent Worship. Ekkortájt némi tagcsere is történt: Steorts helyére Kevin Haaland, McClurkin helyére Lori Peters érkezett. Egy évvel később Haaland el is hagyta a zenekart, ekkor érkezett Ben Kasica, vele készült el az Alien Youth. A Collide-tól kezdett el igazán felfelé ívelni a zenekar karrierje. Ezen szerepelt például a Savior című dal.

A soron következő Comatose (2006) már nem csak a keresztény (rock) listákon szerepelt, betört a mainstreamre is. A Whispers in the Dark az első kislemezük, ami aranystátuszt ért el. A 2007-es év végén Lori Peters úgy döntött, más irányba fordítja a figyelmét, viszont távozása előtt még betanította a Skillet új dobosát, Jen Ledgert.

Ezzel egy új korszak vette kezdetét, ugyanis a 2009-es Awake album – többek között a Heróval, a Monsterrel és az Awake and Alive-val – gigantikus sikereket hozott. 2011-ben egy Awake and Remixed című négy számos EP is megjelent.

Ebben az évben volt egy pár hónapos problémásabb időszak. Kasica március 20-án játszotta hivatalosan utolsó koncertjét a zenekarral, helyére Jonathan Salas ugrott be, de ő áprilisban már ki is lépett, így Kasica visszaérkezett, amíg nem találták új, konstans embert. Az illető Seth Morrison lett.

2012-ben bejelentették, hogy ideig nem koncerteznek, hogy koncentrálni tudjanak a készülő album összeállítására. A Rise végül 2013 közepén jelent meg, ennek a húzódala a Sick of It volt.

Az új lemezről az első információmorzsa tavaly februárban érkezett, ekkor még az volt a terv, hogy az év végén vagy 2016 elején megjelenik. Idén májusban jelentették be, hogy az album címe Unleashed, és augusztus 5-én lát napvilágot. Szintén ekkor jelent meg a meglehetősen hatásos Feel Invincible szöveges videója.

Ezt a tervezett megjelenési dátumot sikerült is tartani. John Cooper nyilatkozata szerint egy elég vegyes lemezt alkottak, a metáltól a popig széles skálán mozognak a dalok.

A Feel Invincible első dalnak tökéletes, a kis dadogással fűszerezett, bőven gyorsabb Back from the Dead pedig remekül viszi tovább a hangulatot. A Stars, a Lions és a Watching for Comets a lemez három balladája, de igazán csak az utolsó light, a másik kettő (főleg a dobtémával) igyekszik az Imagine Dragons-féle „azért megtöltünk egy stadiont azzal a lassú dallal” vonalon mozogni. A dadogósdi még visszatér egyébként a Famous-ben, ami egy elektronikával alaposan telefűszerezett dal. A szintetizátor szintén erős eleme a Saviors of the Worldnek. Ez, az I Want to Live, az Undefeated és a The Resistance (aminek egyébként a végén van egy plusz levezetés, ami elég erősre sikerült) juttatta eszembe azt a „problémát”, hogy ezek mind teljesen optimális dalok, csak épp a zenekar által régóta magasra tett léc miatt kicsit eltűnnek a többi között. Két erős pontja még az albumnak a gyakorlatilag elektrometálként definiálható, viszont ehhez furcsán dallamos refrénnel operáló Out of Hell, valamint a Burn it Down. A gitárszólók időnként nagyon semmilyenek, de ezt leszámítva összességében remekül sikerült a lemez. Cooper nyilatkozata abszolút igaz, és még működnek is a néha markánsan különböző dalok.

Az első és eme legutóbbi, tizedik albumot összehasonlítva egyértelműen hallatszik a fejlődés, szép ívet írtak le eddig, remélhetőleg folytatják ilyen minőségben. Most pedig várjuk a koncertet, amiről igyekszünk majd mi is beszámolni.

Előző zenei cikkünk:
Does it djent? - Akkor és most a Periphery-vel