Az Underworld egy wales-i (avagy welsh) formáció, ami már a 80-as évek óta létezik. A zenekar két alapítójához időről időre csatlakoztak egyéb zenészek, de a stílus, amit képviselnek, bőven elviseli az élő hangszerek nélkülözését, így lényegében csak Karl Hyde és Rick Smith alkotja a formációt.
Nem a legismertebb elektronikus bandáról beszélünk, de van egy daluk, amit a legtöbben ismernek, ez pedig a Trainspotting filmzenéje, a Born Slippy .NUXX, ami semmiképp nem összekeverendő a simán csak Born Slippy című dallal.
Az idei lemezük röpke hat év után az előző, Barking címre hallgató után jelent meg. Első benyomások következnek, vágjunk is bele!
× Első dalunk az első kislemeznek választott I Exhale. Ez egy laza dobtémával indul, és annak ellenére, hogy nyolcperces mivoltából arra számítottam, hogy azzal is folytatódik, elég hamar belép egy kéthangos szintetizátoros mormogás. Éneket ugyan nem vártam, hiszen nem szokásuk ilyesmit használni, ezúttal is csak szimpla beszéd megy a monoton alapra a verzékben, de van egy minimális dallam a refrénben (?). A semmiből egyszer csak feltűnt egy kis fúvósnak tűnő beszúrás. Nehéz eldönteni, hogy ez tulajdonképpen nagyon progresszív vagy annak pont az ellenkezője, talán a többi dal majd eldönti. Egy dolog biztos, hogy a nyolc perc sok ebből, a hatodikig elég lett volna elhúzni.
× Az If Rah (kétségtelenül nem túl hétköznapiak a címadások) az előző dalnál kissé… hm, gengszteresebb? Nem ez a jó kifejezés, de ha lazának minősítettem az I Exhale dobtémáját, az itt lévő dob+basszus kombóhoz képest az semmi. Egyébként a zene továbbra is monoton és semmitmondó. Bezzeg Karl, ő nem semmit mondó, mert végigdumálja a számot, de majdnem annyi lényeges információt találok a szövegben, mint egy véletlenszerűen választott Scooter-dalban. Három és fél percnél van egy kis változás zenei téren, mintha egy gitár is felsejlene a sávok között; ez kifejezetten jót tett. A végére még élveztem is ezt a lunalunalunázást.
× A Low Burn lassan úszik be, szimfonikus jelleggel, és gyanúsan ugyanazzal a hangeffektussal, mint amit a Rammstein használt a Stripped feldolgozásánál. (Jól érzem, hogy egyre gyorsabbak a dalok?) Ha kevesebb cint használnának ebben, akkor nagyon chill hangulata lenne, erre meditálnék (ha tennék ilyet valaha). Nagyon elüt a viszonylag pozitívan hangzó zenei alappal a korábbi két szerzeménytől. A baj az, hogy a felénél már érzem, hogy még egyszer ennyit meghallgatni belőle nem feltétlenül szeretnék. Ha csak a szintetizátoros szimfonikus elemeket hallanánk minden más nélkül, szerintem kicsit emlékeztetne az elnyújtott hangok miatt a Hans Zimmer-féle Interstellar filmzenére.
× A negyedik számmal – nevezetesen a Santiago Cuatro-val – már az album felénél tartunk, furcsa egy érzés. Belassultunk, főleg a Low Burnhöz képest. Ez a kissé keleties motívumokkal tarkított dal eddig nekem viszi a prímet; atmoszférikus, csak hogy egy jól hangzó kifejezéssel éljek. Ráadásul a maga 4:02-jével messze a legrövidebb.
× A Motorhome ismét egy nyugodt dal, bár elég furcsa hanghatásokat használ. És ÉNEKET! Ezek miatt kifejezetten a Portisheadre emlékeztet (azt leszámítva, hogy ők ennél több szöveget szoktak írni). Körülbelül a felétől lép be egy elég kaotikusan alájátszó hang, ami skót dudának tűnik. Mindenképpen elismerendő, hogy markánsan különbözik egymástól minden eddig hallott dal.
× Ova Nova címre hallgat a következő szám. Azt hittem hirtelen, hogy énekdallamot hallok ismét, de emberünk inkább simán beszél, ezúttal némi vokóder effekttel. Aztán a refrénszerű képződménybe mégis került egy kis dallam. A 90-es években simán lehetett volna sláger ebből a dalból. Példának okáért a King of My Castle sem egy „táncolj, gyere, táncolj még” feelingű szám, és mégis befutott. Most, hogy belegondolok, van ebben egy erős Daft Punk-hatás.
× Utolsó delikvensünk mára a Nylon Strung, ami az Ova Nova nyomdokain lépked tovább. Meglepően dallamos lett ez a Barbarának magyarázott ragyogó jövő a végére. Sőt, nem csak dallamos, hanem – ezen dal esetében – konkrétan popzenés (a Crystal Castles jutott eszembe róla).
Összegezve az albumot: jónak jó, nem egysíkúak a dalok, viszont általában az indokoltnál hosszabbak, és időnként meglehetősen monotonak. Még ha nem is lesz a kedvencem ez a lemez, idővel valószínű, hogy egy-egy dalt újra meg fogok hallgatni. Háttérzenének kiváló szerintem!
Az érdekesség kedvéért a középső dalt választottam kiemeltnek ezúttal.