Arnold Schwarzeneggert leginkább a Film+ csatorna mémmé vált ajánlójában felsorolt filmjeiből ismerjük: Terminátorok, Conanek, Kommandó, és egyéb, hasonszőrű alkotások. Ugyan szerepelt az Ikrekben is Danny DeVitóval, játszott Ovizsarut, mondott borzasztó szóvicceket Batman ellenfeleként, de elsősorban akciószínészként könyvelte el a történelem. Ezen igyekezett változtatni a két évvel ezelőtti Maggie című drámában, valamint aktuális cikkünk témájában, az Utóhatásban.
A film igaz történeten alapul – ahogy sokszor hallhattuk már. Ennek rendszerint két verziója van: a Démonok között 2-féle erős ferdítés, amikor eredetileg kiderült, hogy kamu volt a sztori, vagy a Martfűi rém esete, ahol a nevek megváltoztatásán kívül nemigen alakítottak a történteken. Jelen filmünk valahol a két kategória között evickél, megváltoztatták benne a konfliktus alapját képező katasztrófa helyszínét, körülményeit, és az események pontos lefolyását is, de a lényegesebb alkotóelemekben hűek voltak az eredeti történethez.
2002 júliusában egy Überlingen nevű német városban összeütközött két repülőgép a levegőben. Ehhez a balesethez egymást követő szerencsétlen események láncolata vezetett, amit ugyan rá lehetett vetíteni egyetlen ember felelősségére, Peter Nielsenére, de a helyzetet technikai okokból volt képtelen megoldani, nem saját emberi mulasztásából kifolyólag. Egy Vitalij Kalojev nevű férfit azonban ez cseppet sem érdekelt, ugyanis ő elvesztette feleségét és lányát, azaz egész családját (és saját vallomása szerint egyben az életét) a szerencsétlenségben, és csak még idegesebb lett, mikor a légitársaság pénzbeli kárpótlással igyekezett letudni az ügyét.
Az Utóhatásban először Roman Melniket (Arnold Schwarzenegger) ismerjük meg, egy építőipari munkást, akit épp korábban elenged a főnöke, mert aznap érkezik neje (Tammy Tsai) és várandós lánya (Danielle Sherrick). A reptéri tájékoztató táblán csak azt írják, hogy a gép „késik”, ezért rákérdez a konkrétumokra. Ekkor elkísérik egy kis szobába, ahol vázolják neki a helyzetet, amitől érthető módon összezuhan. Ugyan felajánlják neki a segítséget, de láthatóan nem érdeklik a felsorolt lehetőségek.
Ekkor elindul a másik szál: megismerkedünk a párjával (Maggie Grace) és gyerekével (Judah Nelson) éldegélő Jake Bonanos-szal (Scoot McNairy), aki a szóban forgó repülőtér irányítótornyában dolgozik. Kollégája épp szünetet kér, így Jake-nek két ember munkáját kell elvégeznie (de ez a valóságban is bevett/elfogadott gyakorlat volt a kis forgalom miatt), ráadásul a kommunikációs vonalak is korlátozva vannak egy pár percre, karbantartás miatt. Végül már csak azt tapasztalja, hogy az AX 112 és a DH 616 jelű repülőgépek azonos magasságon egymás irányába haladva egyszer csak eltűnnek a radarról. Ő is teljesen megtörik a helyzet súlya alatt, a cég pedig őt is igyekszik minden segítséggel ellátni, és biztosítják róla (főleg a főnök, Robert (Martin Donovan)), hogy nem vádolják semmivel, nem akarják bűnbaknak beállítani. A probléma az, hogy utóbbival az emberek többsége nem ért egyet (egyébként ő maga sem), ami komoly hatással van a magánéletére is.
Ahogy már a bevezetőben már pedzegettem, Schwarzeneggert nem erről az oldaláról ismerjük, de – ugyan nem hoz egy Oscar-díjas alakítást – megállja a helyét ebben a drámai szerepben, Scoot McNairy viszont kifejezetten erős oldala a filmnek. A többiek szerepe gyakorlatilag elenyésző. A probléma ergo nem a színészekkel van, sokkal inkább a rendezéssel. Elliott Lester alkotása csak a valóságban történtek miatt dráma(i), maga a film nem hordozza ennek a súlyát. Látjuk mindkét ember reális szenvedését, de beleélni magunkat mégsem sikerül. A felütés jó, de a film egyáltalán nem oldja a hangulatot, így nem is tudja fokozni azt.
A katasztrófából egyetlen jelenetet látunk, a repülőgép szárnyát zuhanás közben – több alkalommal is ugyanazt a felvételt. A koncepció érthető: nem akartak többet mutatni magából a balesetből, és hogy a kevesebb több. Azonban azt gondolom, ennél jobb megoldás lett volna, ha egyáltalán nem látunk semmit (csak az utóhatást), ez a megoldás esetlennek tűnik, főleg az újrahasznosított képekkel.
Igen fura jelenet volt, mikor a repülőgép-szerencsétlenség után sok idővel Roman kiment a roncsokhoz önkéntesként segíteni, és még ott találta a családtagjai tetemét. Nehezen elképzelhető, hogy ez a valóságban megtörténhet – egyébként Vitalij eredetileg azt mondta, hogy nem is kellett azonosítania a rokonait (nyilván nem is akarta), mivel ők voltak a legfiatalabbak a gépen.
SPOILER
Roman, mint az sejthető az események láncolatából, végül találkozik Jake-kel. A valóságban egy magánnyomozó segítségével találta meg, a filmben egy, a katasztrófával részletesen foglalkozó újságíró adta ki neki a lakcímét (egészen aránytalanul felelőtlen lépés, erősen súrolja a hihetőség határát). Itt egy érdekes helyzet áll elő: eredetileg is – lényegében még önmaga számára is – meglepő módon szúrta le emberünk az egykori repülésirányítót. Sejthető, hogy mindkét történetben akkor szakadt el a cérna, mikor kiverték a kezéből a családja fényképét – valószínűleg ez volt az az apró momentum, amitől az összes korábbi feszültség felszínre tört, és végül megölte. A bíróságon sem tudta megmagyarázni, hogy egyáltalán miért volt nála egy szúrófegyver, ha békés szándékkal indult megbeszélni és bocsánatkérést hallani. A film, ha már nem ragaszkodott az események pontos feldolgozásához, egészen nyugodtan ráfeküdhetett volna jobban a Romanben lezajló folyamatra (ami a valóságban valószínűleg zavarosabb volt); így csak annyit láttunk, hogy nagyon nehezen viseli a történteket, és gyakorlatilag egészségtelenül sokszor jár ki a temetőbe.
A film lezárásában a frissen szabadult Roman meglátogatja a családja sírját, ahol találkozik Jake azóta kamasszá érett fiával (Lewis Pullman). Samuel fegyvert fog rá, de végül úgy dönt, nem lövi le, mert „őt nem így nevelték”, ráadásul Roman őszintén elnézést kér a tettéért. Az üzenet(?) így viszont ködös és problémás. Az egész filmben visszatérő jelenet, hogy Roman mindenképp egy bocsánatkérést akart hallani, de az nem mentette volna meg visszamenőleges hatállyal a családját, és egy normálisabb megközelítéssel valószínű meg is kaphatta volna (így meg egyáltalán nem hallhatta a „lezárást”, ami után két éven keresztül sóvárgott).
SPOILER VÉGE
Összességében én abban érzem legnagyobb hibáját a filmnek, hogy amikor eltértek a valóságban történtektől, azt nagyon rosszul oldották meg, mind a végső jelenetekben, mind az események lefolyásában. Emléket nem állít a katasztrófa áldozatainak, ráadásul a két ember szenvedése meglehetősen egysíkú. A zene tulajdonképpen jellegtelen, a színészi játék és az operatőri munka azonban jó.
Kiemelendő még, hogy a szinkronos verzióban főszereplőnk Gáti Oszkár ikonikus hangján szólal meg. Scoot McNairy hangját Rajkai Zoltán, Maggie Grace-ét pedig Bogdányi Titanilla adja.
A film megjelenése: 2017. június 1. (Pannonia Entertainment)
IMDB
Rotten Tomatoes
Előző filmes cikkünk: | |
Közös többszörös - Split/Széttörve | |